Helló! Mike vagyok, 29 éves. Egy iskolában dolgozom konyhásként, már 3 éve. Basszus, utálom a munkámat! El tudnék képzelni más melót is, de egy érettségivel nem sokra megy az ember. Egyszer a főnököm azt mondta:
- Hé, Mike, nem dolgozol elég rendesen! Dolgozz jobban, mintha élveznéd!
Kösz! Jó fej csávó. Egy ilyen munkát nem lehet élvezni. Nem csak a mocskos főtt tészta, meg az égett zsír szagát utálom, de azt is, ahogyan a nagyüzemi kondérokat meg az odaégett, húsmaradványos tepsiket kell súrolni. Nem valami étvágygerjesztő. Mire hazaérek, teljesen elmegy az étvágyam, napközben meg éhes vagyok. A többi vén csoroszlya a konyhán meg kínálgatott régebben azzal, amit ott a kölköknek csinálunk. A francnak van kedve a hónaljszőrös krumplistésztához, meg a kavicsos derelyéhez. Megtanultam az első hét után, hogy mindig csomagoljak kaját otthon. Reggel hatra járok dolgozni. Ami pozitív, hogy háromra már végzek, és hogy nincs hétvégén meló, csak ritkán. Egyébként ezek még úgy elviselhetőek lennének, ha nem volnának a taknyosok. Egyfolytában papolnak az embernek, hogy: ez túl forró, ez meg kihűlt. Aztán megy a nyüszi, hogy más kaját akarnak. Istenem, egy idő után annyira tele lett a tököm velük. Itt kezdődtek az igazi bajok. Mármint én élveztem, csak ők nem éppen.
*
Szóval, egy nap, amikor már jó pár hónapja ott dolgoztam, és már megint az idegeimre mentek a kölkök, egy bizonyos Dina Clarck kiütötte a biztosítékot. Egymás után jöttek sorban a gyerkőcök, én persze automatára kapcsoltam, és csak folyamatosan adagoltam a kaját. Ilyenkor egy kellemes alfa állapotot felveszek, és csak annyi jut el az agyamig, hogy „merít, ploccsant, merít, ploccsant”. Akkor is így tettem és valahol az elmém mélyén éppen egy függőágyról meg egy jó hideg sörről álmodtam a Bahamákon, mikor meghallottam azt az éles hangot.
- Mi a fene? – gondoltam, miközben megpróbáltam levegőt venni a tök frászos pillanat után. Mintha egy holló károgott volna 3 oktávval föntebb. Lenéztem a pult mögé a sorba, hát látom, hogy egy szódásüvegtalp szemüveges kislány néz rám, és mint egy pitbullnak folyik a nyál a szájából és vicsorít.
- Van valami gond? – próbáltam magam visszafogva megkérdezni.
- Mi az, hogy nincsen proteinmentes és gluténmentes saláta? – vinnyogta 800 hertzzel.
- Bocs, de ki van írva, hogy ma mi az ebéd. Hanyadikos vagy? Elsős, hogy nem tudsz még olvasni? Ki van írva! Szar, rizzsel. – ordítottam a kis copfos arcába.
- De én akkor is salátát akarok, nem rántott húst rizzsel. Egyébként meg negyedikes vagyok, azaz már szólni anyukámnak, hogy rúgassák ki magát, mert nem adott nekem megfelelő táplálékot. Diszkrimináció a glutén és protein érzékenyekkel szemben!
- Azt hiszed okos vagy attól még, hogy papolsz, itt a képzelt jogaidról, meg attól, hogy elolvastál néhány szót az értelmező szótárban? Na, ide figyelj! Ha nem eszed meg azt a szelet rántott húst, amivel én itt reggel hatkor gürcölök minden reggel, én nyomom le a torkodon, aztán mehetsz haza sírni anyukádnak, hogy glutén ment a fogszabályzódba! – ordítottam le mindenki hallatára.
Csak azt nem vettem észre, hogy teljesen csend lett és, hogy mindenki minket figyelt. Az egyik konyhásnőnek, Sindynek nagy csörömpöléssel kiesett a kezéből az egyik már félig teli moslékos vödör. Egyébként is gyenge idegzetű nő volt, biztos a frász kerülgette. Hirtelen a gyerekek az asztaloknál abbahagyták a beszélgetést, és a ricsajozást. A kirohanásom után valamiért mind olyan szépen csendben folytatta az evést.
- Rendben. Majd… legközelebb előre szó-szólok, hogy mire vagyok allergiás. – dadogta megszeppenve a kis copfos, majd az orrát megtörölve elszaladt a tálcájával.
Ha jól hallottam, akkor már egyből elkezdett bőgni, ahogy kiért a csarnokból.
Végre csend lett. Nyugodt csend. Semmi nyafogás, semmi kérdezősködés, se egy árva fintor, vagy egy gonosz megjegyzés. Csak az evőeszközök nyiszáló hangját lehetett hallani. Félelmetes volt ez a csönd. Már azért is, mert egy méterről lehetett érezni, hogy félnek tőlem. És ez jó volt. Élveztem. Ez volt az első eset a sok bosszúm közül, amit elkövettem. Innentől kezdve hívtak a diákok egymás között: Bosszúálló Mocskos Mikenak.
folytatása következik...
Ma úgy döntöttem, hogy egy új irányba terelem a blogomat, amit beismerek, mostanában kissé elhanyagoltam. Ennek mi az oka? Mondjuk, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy mit főzzek. Egyszóval csatlakozom a főzőcskézős blogok szubkultúrájához, és én is fakanállal a számban fogom írni a jobbnál jobb kajás bejegyzéseimet.
A Heinekenes fülbevaló mellett, egy hegyikristály nyakláncot, egy laposra mosott üvegszilánk nyakláncot, és egy tűzzománc karkötőt csináltam. Bátorítok mindenkit, ha van kedve, vágjon bele, mert nem csak szépet lehet készíteni, de szórakoztató elfoglaltság is. 
