-Szia! Bocsi, kérhetnék egy szívességet? Segítenél lehúzni az ablakot? Én nem tudom...

-Persze! Haha... Újra? - nevetett a srác?

-Megint te? - mosolygott a lány hitetlenkedve. Átmentek a lány üres kupéjába, majd a fiú nekiállt az ablaknak. A mögötte áll és nézte a lehetetlennek tűnő küldetést. 

-Biztos ez megint ugyanaz az ablak. 

Rövidre nyírt frizurája, farmerja és világos pólója volt. Napszemüveget viselt és zenét hallgatott a telefonjáról. Kivette a fülesét, úgy próbálkozott tovább. Ide-oda rázta, húzta, míg végül csak sikerült lehúzni az ablakot. 

-Igen. Lehet. Már megint én bénázok... - mondta kissé összezavarodva és elpirulva a lány - Te pedig már megint milyen jól megcsináltad. Köszi!

-Nincs mit! 

Azzal elbúcsúzott a srác, de még mielőtt kiment volna az ajtón, megtorpant.

-Ha már így másodszorra hoz össze minket a sors, nem ülsz be hozzám? 

(Áh, ez így nem írhatom le! Túl tökéletes. Semmi realitás. Az olvasó ezt szeretné, de nem ezt várná. Vagy fordítva? Hmm... Mit várna az olvasó?)

     Vajon újra találkoznak? Egy másik úton? Pont ugyanúgy, ugyanolyan szituációban? A két ember közül melyik érzi, hogy ez különleges és hogy tenni kéne valamit? A lány biztosan jelnek veszi, és egy kijátszatlan esélynek. Le tud így feküdni este? Hogy tudja, megtehetett volna valamit ami izgi lenne, és lehet, hogy megismételhetetlen? A fiú odamenjen-e a lányhoz? Vajon egy helyen szállnak-e le? Érdemes-e az esélyt reményre váltani?  Tegyék meg mindketten, vagy nyugodjanak bele, hogy ez mókás volt, de ennyi. Meddig kell noszogatni, hogy azt tegye amit kell?

     A srác nem valami romantikus alkat, de azért neki is eszébe jut, hogy most vajon mit hagy ki...? Lehet, hogy ugyanott szállnak le? Elkérje a számát? Nem a legkarcsúbb a lány, de mutatós és szép.

    (Ha mindketten remélnek az esély helyett, a két remény 50-50 %-os marad. Összadódhat, de ki is vonódhat egymásból. Ha egyikük is, de megjátssza az esélyt, (fontos az időzítés!) akkor 80% van a sikerre. )

  Lehet, hogy itt az ideje, hogy higgyek az embereknek. Többször megkaptam már eddig, hogy én milyen alkoholista vagyok. (alaptalan feltételezés) Nos, örüljön aki ezt állította kedves körülöttem élő emberek. Igen, rátok mutogatok! (Akinek nem inge, ne vegye magára.) Akik azt hiszik, hogy aki alkoholmentes sört iszik reggel az már elvonóba való. Remélem ti boldogok vagytok igazán, mert ma 2 és negyed 6 között végig egy pubban ültem. Méghozzá a Yellow Pubban, ahol igazán érdekes embereket ismertem meg dajdajozás közben. (Ezalatt egy hosszú kávé értendő, ami tényleg nagyon hosszú volt!) Mindent összegezve, kedves szeretetpiócácskáim, büszkék lehettek rám, akiben néha kicsit túlárad a szeretet felétek és ezért mindig emleget benneteket.

   Tudom, hogy senki nem olvassa ezt a blogot, igazából nem is az volt a célom vele, hogy olvassa valaki, hanem hogy gyakoroljak és hogy kipróbáljam magam ezen a téren is. Szóval igazából szinte csak a saját szórakoztatásomra csinálom. :) Megint előtörni látszik belőlem ez a skizofrén állapot, úgyhogy gyorsan bele is kezdek a mondandómba. 

   Egy kissé furcsa dolog történt velem valamelyik nap. Nem tudom érezted-e már magad úgy, mintha csak úgy folyna az életed, és nem te irányítod. Velem csak úgy folyik az élet. Mint egy széles folyó, ami néha csöndes, néha árad, néha apad és én a tetején fekszem a víz felszínén és sodródom, a hullámok pedig körbeölelnek és biztonságot árasztanak. Néha a nyugodt folyómhoz viszont csatlakozik néhány másik kis ér, vagy patak ömlik bele és ettől tajtékos lesz. Nos tegnap valami hasonló történt. Csak felfeküdtem a vízfelszínre, amikor hirtelen megláttam, hogy valaki más folyója az enyém mellett nem sokkal halad el. Nem ér össze egészen, de a hullámok át-átcsapnak az én medrembe. Furcsa érzés volt, mert már ismertem ezt a vizet, a halait, a hullámait. Mintha direkt tette volna, de közelebb sodródott a parthoz az a személy. Halait és vizét felém terelte és nekem kecsegtette, de én nem akartam, hogy lássa, igazából magányos vagyok így egyedül a folyón. Ő olyan boldognak és jókedvűnek tűnt. Jó lett volna csatlakozni hozzá. Egy szélesebb folyó felszínén sodródni, amin nem csak a hullámok védenek, de egy másik ember is velem van, fogja a kezem és néha el-elránt egy élesebb szikla elől. De én úgy tettem, mintha soha nem is ismertem volna és sodródtam tovább eggyéválva a vízzel és várva, hogy mikor kap el egy örvény...

 Egyik legújabb felfedezéseim közé tartozik az a két sorozat, amit az elmúlt hetekben kezdtek el vetíteni. Az egyik a Once upon a time, a másik a The secret circle. Mindkettő amerikai termék, de azért még megnézzük, mert jó. Az elsőt bárkinek tudom ajánlani, aki szereti a tündérmeséket, amik valóra válnak, a jó és a rossz harcát, és nem utolsó sorban a Dr. Houseból ismert Jennifer Morrison-t. Nagyon jó keveréke a sivár, rohanó és happy end nélküli jelennek és a minden jó ha a vége jó meséknek. A történet röviden arról szól, hogy Hófehérke és a Szőke Herceg  esküvőjén megjelenik a Gonosz Királynő, és megfenyegeti őket és az elvarázsolt erdő többi lakóit azzal, hogy mindent el fog venni tőlük, amit szeretnek. Később, amikor Hófehérke már terhes, a Herceggel együtt elmennek Rumpelstiltskinhez, aki megjósolja, hogy a Királynő átka mindannyiukat egy borzalmas helyre fogja vinni, ahol az idő megáll, és senkinek sem lesz „boldog befejezése”, (jelen kor) csak a Királynőnek. Azt is elárulja, hogy Hófehérke még meg nem született lánya, Emma, 28 éves korában vissza fog térni, hogy megmentse őket, ezzel megkezdve a végső harcot a Királynővel. Napjainkban Emma Swan magányos életet él Bostonban óvadékügynökként. 28. születésnapján meglátogatja egy tízéves fiú, Henry, aki úgy mutatkozik be, mint Emma fia, akit a lány még annak idején örökbe adott. Emma nem szeretne a fiúval kapcsolatot, de beleegyezik, hogy hazaviszi a Storybrooke-ba. Útközben Henry mutat Emmának egy nagy mesekönyvet, és azt állítja, hogy a benne lévő összes mese igaz. Amikor megérkeznek Storybrooke-ba, Henry azt mondja, hogy a város lakói igazából mesefigurák, csak egy átok miatt nem emlékeznek erre.

Mellékesen, szerintem kicsit olyan Alíz csodaországban-os feelingje van, de nekem nagyon bejön. Itt megtaláljátok felirattal. -> http://onlinefilmletoltes.eu/online-film-letoltes-ingyen/sorozatok/once-upon-a-time-1-evad-feliratos-2011

 A The secret circle már nem ugyan az a súlycsoport. Ez inkább az unatkozó tinik kedvence lehet. Tele van szerelemmel, csalódással, megcsalással, pletykákkal, boszorkánysággal, cselszövésekkel és mindennel ami kellhet a népszerűségéhez. Hogy miről szól, hát, akkor megint csak "röviden". A sorozat egy kitalált városban, a Washington állami Chance Harborban játszódik. Egy kaliforniai lány, Cassie életét kíséri figyelemmel, aki megtudja, hogy boszorkány felmenői vannak. A lány elveszti édesanyját – amiről azt hiszi, hogy baleset volt –, így nagyanyjához költözik. Gyorsan barátokat szerez új iskolájában, és hamar fény derül családja titkára és a város többi boszorkányának történetére. Nos, csak annyit mondok, hogy adjatok neki egy esélyt, hátha mégis jó lesz egy kis nyálcsorgatáshoz. Őszintén, szerintem a tele van egy csomó Twilight klisével, nevekkel, sőt még az alapsztori is hasonlít néhol. Vagy akár a Vámpírnapló. Mindegy, én elvagyok rajta ha nincs jobb.  

link az online nézéshez: http://nezzsorozatokat.info/?s=458 

 Most ennek a helyére került volna egy jó kis filmkritika, de mivel a kurva internetem lefagyott és nem mentette el a bejegyzésemet ami volt vagy 2 oldal ezért most valahogy nincs kedvem megírni újra! Utálom EZT A SZART! Üzenném annak aki kitalálta az internetsebességet, hogy remélem fázik, mert mindjárt elküldöm melegebb éghajlatra! Hogy menne a pics*ba! 

Bezzeg ezt öt másodperc alatt elmenti ez a fos!

Ezentúl mindent wordben fogok megírni. Soha többet nem írok az interneten! Szemetek! Megölték Kenit! 

 Helló! Mike vagyok, 29 éves. Egy iskolában dolgozom konyhásként, már 3 éve. Basszus, utálom a munkámat! El tudnék képzelni más melót is, de egy érettségivel nem sokra megy az ember. Egyszer a főnököm azt mondta:

- Hé, Mike, nem dolgozol elég rendesen! Dolgozz jobban, mintha élveznéd!

Kösz! Jó fej csávó. Egy ilyen munkát nem lehet élvezni. Nem csak a mocskos főtt tészta, meg az égett zsír szagát utálom, de azt is, ahogyan a nagyüzemi kondérokat meg az odaégett, húsmaradványos tepsiket kell súrolni. Nem valami étvágygerjesztő. Mire hazaérek, teljesen elmegy az étvágyam, napközben meg éhes vagyok. A többi vén csoroszlya a konyhán meg kínálgatott régebben azzal, amit ott a kölköknek csinálunk. A francnak van kedve a hónaljszőrös krumplistésztához, meg a kavicsos derelyéhez. Megtanultam az első hét után, hogy mindig csomagoljak kaját otthon. Reggel hatra járok dolgozni. Ami pozitív, hogy háromra már végzek, és hogy nincs hétvégén meló, csak ritkán. Egyébként ezek még úgy elviselhetőek lennének, ha nem volnának a taknyosok. Egyfolytában papolnak az embernek, hogy: ez túl forró, ez meg kihűlt. Aztán megy a nyüszi, hogy más kaját akarnak. Istenem, egy idő után annyira tele lett a tököm velük. Itt kezdődtek az igazi bajok. Mármint én élveztem, csak ők nem éppen.

*

Szóval, egy nap, amikor már jó pár hónapja ott dolgoztam, és már megint az idegeimre mentek a kölkök, egy bizonyos Dina Clarck kiütötte a biztosítékot. Egymás után jöttek sorban a gyerkőcök, én persze automatára kapcsoltam, és csak folyamatosan adagoltam a kaját. Ilyenkor egy kellemes alfa állapotot felveszek, és csak annyi jut el az agyamig, hogy „merít, ploccsant, merít, ploccsant”. Akkor is így tettem és valahol az elmém mélyén éppen egy függőágyról meg egy jó hideg sörről álmodtam a Bahamákon, mikor meghallottam azt az éles hangot.

- Mi a fene? – gondoltam, miközben megpróbáltam levegőt venni a tök frászos pillanat után. Mintha egy holló károgott volna 3 oktávval föntebb. Lenéztem a pult mögé a sorba, hát látom, hogy egy szódásüvegtalp szemüveges kislány néz rám, és mint egy pitbullnak folyik a nyál a szájából és vicsorít.

- Van valami gond? – próbáltam magam visszafogva megkérdezni.

- Mi az, hogy nincsen proteinmentes és gluténmentes saláta? – vinnyogta 800 hertzzel.

- Bocs, de ki van írva, hogy ma mi az ebéd. Hanyadikos vagy? Elsős, hogy nem tudsz még olvasni? Ki van írva! Szar, rizzsel. – ordítottam a kis copfos arcába.

- De én akkor is salátát akarok, nem rántott húst rizzsel. Egyébként meg negyedikes vagyok, azaz már szólni anyukámnak, hogy rúgassák ki magát, mert nem adott nekem megfelelő táplálékot. Diszkrimináció a glutén és protein érzékenyekkel szemben!

- Azt hiszed okos vagy attól még, hogy papolsz, itt a képzelt jogaidról, meg attól, hogy elolvastál néhány szót az értelmező szótárban? Na, ide figyelj! Ha nem eszed meg azt a szelet rántott húst, amivel én itt reggel hatkor gürcölök minden reggel, én nyomom le a torkodon, aztán mehetsz haza sírni anyukádnak, hogy glutén ment a fogszabályzódba! – ordítottam le mindenki hallatára.

Csak azt nem vettem észre, hogy teljesen csend lett és, hogy mindenki minket figyelt. Az egyik konyhásnőnek, Sindynek nagy csörömpöléssel kiesett a kezéből az egyik már félig teli moslékos vödör. Egyébként is gyenge idegzetű nő volt, biztos a frász kerülgette. Hirtelen a gyerekek az asztaloknál abbahagyták a beszélgetést, és a ricsajozást. A kirohanásom után valamiért mind olyan szépen csendben folytatta az evést.

- Rendben. Majd… legközelebb előre szó-szólok, hogy mire vagyok allergiás. – dadogta megszeppenve a kis copfos, majd az orrát megtörölve elszaladt a tálcájával.

Ha jól hallottam, akkor már egyből elkezdett bőgni, ahogy kiért a csarnokból.

Végre csend lett. Nyugodt csend. Semmi nyafogás, semmi kérdezősködés, se egy árva fintor, vagy egy gonosz megjegyzés. Csak az evőeszközök nyiszáló hangját lehetett hallani. Félelmetes volt ez a csönd. Már azért is, mert egy méterről lehetett érezni, hogy félnek tőlem. És ez jó volt. Élveztem. Ez volt az első eset a sok bosszúm közül, amit elkövettem. Innentől kezdve hívtak a diákok egymás között:  Bosszúálló Mocskos Mikenak. 

folytatása következik...

    Szorri, amiért 2-3 hete nem írtam, de Németországban voltam. Isteni jó volt. Kár, hogy nem tudok németül, bár egy-két szót sikerült elsajátítanom. Július 10-én indultunk a Keletiből, a 19:50-es vonattal. Nem mondom, az odaút nem volt valami kellemes. Izzadtunk a többiekkel mint a ló, aztán majd meg fagytunk a légkonditól. Azt még nem is mondtam, hogy miért mentem külföldre. Nos 6 kórustársammal, név szerint Bettivel, Norbival, Mátéval, Jofellel, Timóttal, Danival és egy kedves tanárnővel, Majzik Ágnessel vágtam neki a messzeségnek, hogy együtt énekelhessek olyanokkal akiket nem ismerek, olyan helyen, ahol még nem jártam. Szerintem tök izgin hangzik, úgyhogy bele is kezdek. Szóval az odaút, amint említettem már, nem volt valami izgi, csak vicces, mert persze az ember elüti az időt bármivel amivel csak tudja. (tilos félreérteni) Egészen Drezdáig szenvedtünk, ahova értünk jöttek kocsival a Stefánék. Ő volt a zongoristánk, személyre szabott komponistánk, és az életművészünk is egyben. Maradjunk abban, hogy eléggé érdekes egy fazon. Grossenhainban reggeliztünk nála, merthogy éjszaka is jöttünk a vonattal. Persze én egy fikarcnyit sem aludtam. Amikor odaértünk egyből Betti adta magát, mert megkérdezte, hogy az addig általa nem látott ház óvoda-e. Azt hiszem már itt elvesztettük a szimpátiáját. Megreggeliztünk német módra, aztán útnak indultunk a többi gyerekkel, busszal Colditz felé. Valami eszméletlen gyönyörű hely. Kicsi város, sok érdekes emberrel, egy kis folyóval és hihetetlen sok történettel a háta mögött. Igazi kis szász város. Sok mindent mesélhetnék róla, de igazából az lenne vagy 10 oldal, ha leírnám. Az éneklés jól ment, mondhatni, még pénzt is kerestünk vele a barátaimmal. Sok új barátot szereztem, mert este mindig összejártunk iszogatni egy kicsikét, vagy sokacskát. Az volt a gond, hogy nem adtak nekünk szabadidőt, csak nagyon minimálisat, ami az ismerkedésre nem volt elég. Mármint attól függ, ki hogy ismerkedik. Ezért minden este másik szobában gyűltünk össze, hogy kicsit beszélgessünk. Csak az volt a baj, hogy hajnalig fenn voltunk, így másnap hulla fáradtak voltunk. Így tengettük a napjainkat, mígnem összefolytak. 

Úgy különböztettük meg a napokat, hogy előző este mit ittunk. Általában Sangriát ittunk, mert 2.5 liter volt 1.49 E. Elvoltunk látva még gumicukorral, és különböző édes löttyökkel, amik hát nem magyar ember szájíze szerint készültek. Mire hazajöttem annyira vágytam egy kis húsra, de még mindig nem kaptam itthon sem egy szelet rántott húst. Az utolsó este volt a legjobb, amikor nagyon meleg volt, és Bettivel elmentünk egy közeli "vigadóba". Barna sört ittunk, elszívtunk egy szál cigit, aztán Pöpi kiszúrta az étlapon, hogy van gulyásleves. Na akkor érkezett el a holdpontom. Komolyan még az árát sem néztem meg, de rögtön rendeltem egyet, amint megkóstoltam azt, amit már kihoztak Bettinek. Valami isteni finom volt. 10 napig semmi leves, semmi hús, és akkor az utolsó nap egy jó forró, csípős, sűrű gulyásleves. Ahogy most rágondolok már az illatát is érzem. Nyamm... Aztán később találkoztunk Írekkel. Annyira kedvesek voltak, és annyira jót tudtunk beszélgetni. Másnap viszont elmentünk a városból és egy családnál aludtunk, ami szintén nagyon vicces volt, meg érdekes, egyszóval egy jó élmény. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen, legyen bátor, álljon szóba idegenekkel, és tapasztaljon meg olyan klassz dolgokat, amikben is részem volt! ^^,