Vers: Altató |
Bújtassalak én ki vagy te veszed le
ruhád, hogy csodáljalak testtől-testig?
Ha egyszer a világba kiálthatnám
mely lány adta ihlető bájos arcát:
irigyelnék világszerte a hölgyek,
hogy enyém minden Múzsák gyöngye.
Csak még egy lépést közelebb
s addig évekkel leszek öregebb,
mert annyi csodában az részesül,
aki leélt egy életet büntetlenül.
Egy fél mosolyt varázsolj még a szádra
és én megkóstolom, hogy tényleg igaz-e:
a tiltott gyümölcs-e a legédesebb,
mikor pirosra festi minden tiltott vágya.
Lennék egy szellem a hálószobádban,
hogy mindig lássam mikor vagy ágyban,
ne csak az ablakból figyeljem félve,
mert túlságosan nagy hideg van télen.
És ha megfázom akkor ki fog majd nézni?
A pillanatok képeiből ki fog majd élni?
Így hát maradok inkább a hálószobádban,
hogy a gyönyörű nőmet esténként lássam.
Igen én vagyok az, a gondolataim már kúsznak
egyenesen az előszobán át a képzeleten túlra.
Én suttogok minden buja szót a füledbe halkan,
ne félj tőlem, csak hadd legyek éjjel a paplan.
Hidd el nekem, tudom mitől lesz szép az élet,
ha csak egy kicsikét is akarod, nem lesz vége.
Újra és újra faljuk a perceket és egymást,
a jóból sosem elég, ha soha nincs megállás.
Boldogan, mint még soha két test összeforrva,
áldjuk a percet addig amíg nem üthet az óra.
Aztán már úgyis mindegy, minden mindegy,
egyszer tényleg vége lesz minden szépnek.
De ha a mennyországban is folytathatnám,
veled tenném és én soha nem mondanám,
hogy bánom a percet amikor elüldöznek,
mert minden égi kincsek velünk jönnek.
Ha nekünk ott nem lehet, akkor nem is számít,
hogy menny vagy pokol vagy jöhet bármi.
Csak ketten legyünk együtt kéz a kézben,
el ne engedd, nélküled ne kelljen élnem.
Álomba ringat az utolsó szikra,
rád vár a holnap minden titka.
Álmodj rólam milyen volt este:
lassan takargattam be a tested.
Puha csókokból adnék százat:
arcra, nyakra, hasra, szájra.
Álmodban is tovább csókollak,
örökké csak téged hódollak.