Kellesz nekem, mint:
Égetett cukor utána víz,
Folyónak a hal,
Földnek az eső,
Barbienak Ken,
Növénynek a fény,
Buziknak a hátsószándék,
Márknak a cigi,
Annának a Túró,
Zuhogó eső közben az ernyő,
Lillának az egoizmus,
Órának a mutató,
Harangnak a nyelv,
Tóth Ádámnak a Draskovich Zsuzsi,
Egy téli hideg napon egy jó meleg sál,
Mézeskalácsnak a méz,
Madárnak a fészek,
Macskának az egér,
Zongorának a billentyű,
Háznak a tető,
Édes álomnak a halk dúdolás elalvás előtt.
Kettecskén
S mindig mikor találkoztak,
Beszélgettek, viháncoltak,
De mikor eljött a búcsú ideje,
Egyikük sem szólt, hogy menne,
Csak meredtek ott egymásra némán,
De szájukra nem jött fonémám,
Hogy: Maradj még, ne menj el!
Egy ölelés mi a mennyel
Volt határos, eme friggyel,
Mely köztük köttetett, hidd el.
Szép volt mikor megszületett,
A szívükben nevelkedett
S ha most is látom
Őket olykor nyáron,
Kéz a kézben járnak
S néha csókot váltnak.
8 perc. Ennyi van még hátra. Ki tudja miért, de nem aggódom e miatt. Nem értem, hogy ez miért nem kavar fel. Jó lenne tudni, más mit tenne a helyemben. Vajon odamenjek, rohanjak, ordítsak? Miért? Ha kedvem lenne hozzá, már megettem volna. De mégis valamit tennem kell. Nem is tudnék tenni semmit. Itt fekszem letaglózva, kikötözve, de nem teszek semmit. Nem félek. Furcsa. Minden mintha megállt volna. Már csak 5 perc. Érzem. Miért pont én? Rosszul csináltam valamit? Nem tudom, bár már mindegy is. 4 perc. Kellek én neki egyáltalán? Nem is szeret senki. Ha szeretnének, megkerestek volna. Nincs itt senki. Még 3 perc. De lehet, hogy visszajön egy… egy… valaki. Bárki. 2 perc van hátra. Kezdek félni. Egyre gyorsabban próbál verni a szívem. Ütemes kattogás. Egy-kettő. 1 perc. Felgyorsult minden. Félek. Szeretném ha…
