Itt áll már vagy 30 éve, ez a kopott bőrkabát. Nemzedékről nemzedékre hordták a ruhadarabot. Anya lányának, testvér testvérnek adta tovább, s most az enyém. Azaz csak volt az enyém. Már nem hordom. Gombjai is többször leszakadtak. Minek is hordanám, hisz felesleges. Egy halott divat emléke csak.

Egy rendes, szép környéken laktunk a családommal, egy sorházban. Az öcséimmel kijártunk esténként dobni egyet a palánkra, apám az autóját bütykölte, anyám meg mindig mindentől óvni próbált. Emlékszem, aznap történt, július 21.-én, Csaba születésnapján. Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen nagy hatással lesznek rám az órák és a percek. A csajokkal a helyi plázából jöttünk ki és éppen a bőrdzseki volt rajtam. Vásárolgattunk, pletykálgattunk, de csak egy könnyed szerda este volt, ezért többről szó sem lehetett. A klub előtt vártam, hogy jöjjön értem Gergő, mivel megígérte, hogy haza visz a motorjával. Kis idő elteltével a mocit még mindig sehol se láttam. Lassan a nap is végleg lement és a lámpák is kigyúltak. A lámpa fénye körül nyüzsögni kezdtek a különféle bogarak. Arra gondoltam, vajon mit csinálhat Gergő, vajon miért késhet. Kinéztem magamnak egy közeli padot. Odamentem, és elővettem a mobilomat, hogy elüssem valamivel az időt. Már megnéztem mindenki állapotát a facebookon, amikor rápillantottam az órámra, és megláttam, hogy már 20 perc telt el azóta, hogy várok.

- Furcsa. Sosem szokott késni ennyit. Biztos valami halaszthatatlan dolga akadt. De akkor legalább felhívhatott volna. – gondoltam kissé bizalmatlanul, majd az jutott eszembe, hogy felhívom.

Hosszan kicsöngött, majd sípolt hármat és foglaltat jelzett. Nem álltam ott teljesen elkeseredetten, inkább úgy gondoltam, haza megyek gyalog, hiszen nem messze volt onnan a házunk. Hazafelé még megpróbáltam felhívni, de ugyanúgy nem vette fel. Kezdtem elfáradni. Azért nem kis teljesítmény egész nap magas sarkú cipőben caplatni. Aggódni kezdtem. Vajon mi történhetett? Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de nem volt egyszerű kiverni a fejemből a gondolatot, hogy valami baja eshetett. Eltelt még pár perc. Pontosan 22 óra 22 percet mutatott az órám, és azt kívántam bár felhívna Gergő, hogy legalább beszélhessek vele, hogy jól van-e. Ebben a minutumban a telefonom megcsörrent és nem is akarta abba hagyni, csak mire nagy nehezen előkotortam a táskámból és felvettem. Gergő hívott.

- Micsoda véletlen! – gondoltam.

- Helló!

- Szia! Ne haragudj, amiért nem tudtam érted menni, elhúzódott a munka, és most nagyon benne vagyunk a dologban. Bocsi, amiért még fel sem hívtalak. Lent voltunk az aknában, és nem volt térerő. Csak most láttam, hogy kerestél. Ne haragudj! Hazavitt valaki? – kérdezte bocsánatkérően.

- Nem. Úgy döntöttem, hogy hazasétálok inkább. Egyébként semmi baj. Csak már azt hittem valami bajod esett, hogy nem vetted fel rögtön.

- Oh, dehogy. Hisz ismersz. Velem nehéz kikezdeni. – hallottam a telefonon keresztül, ahogy nevet, de még mindig szégyellte magát a dolog miatt.

- Egyébként most min dolgoztok? – tudakoltam kíváncsian.

- Semmi különös, csak egy új extra a lökhárítóra. – hadarta nekem, bár éreztem a hangján, hogy valami bántja.

- Ja, oké. Akkor, majd ha végeztél, gyere át hozzám. – ajánlottam fel neki.

- Persze, rendben. Szia, szeretlek. – búgta a telefonba, majd gyorsan letette.

- Felettébb gyanúsan viselkedett. Úgy gondoltam, lehet, hogy csak túlreagálom az egészet, ezért, hogy ne legyek feleslegesen féltékeny, elmentem a műhelybe, ahol dolgozott. Benyitottam, de nem találtam senkit, csak Andort, aki meglepődve ugrott ki a szerelőaknából.

- Szia! Te mit csinálsz itt? Nem neked is a Csaba buliján lenne a helyed? – kérdezte meglepődve.

- Szia, Andor! Mi? Csabának ma van a szülinapi bulija? Teljesen elfelejtettem. Nem láttad Gergőt? – tudakoltam tőle, de már előre tudtam, hogy valamihazugság lesz a válasz.

- Nem, én nem láttam. – dadogta. – Biztosan … már … átment hozzád és ott vár téged.

- Ez gyanús. Andorral már 15 éve ismerjük egymást és nagyon jó barátok vagyunk. Együtt jártunk általános iskolába is, ezért tudom milyen, mikor hazudik nekem és milyen, mikor megpróbálja elpalástolni az érzéseit. Úgy gondoltam, nem foglalkozok vele, inkább utána járok magam. Egyébként meg, ha nincs semmi és csak képzelődöm, akkor meg elmegyek Csaba bulijába és kirúgok a hámból. Mondjuk mostanában eléggé keveset vagyok Gergővel és ha együtt vagyunk, akkor sem érzem úgy, hogy szívesen van velem, nem csak kényszerből. – miután végiggondoltam a dolgot, döntöttem.

- Igen. Lehet, hogy igazad van. Remélem nem váratom meg. Múltkor is otthon lepett meg. Akkor megyek haza. Ne dolgozz sokáig! Szia! – köszöntem el, majd elindultam a kijárat felé.

- Egy 10 perc és én is végzek, aztán utánatok megyek a buliba. – mondta.

- Rendben!

- Várj! – kiáltott utánam Andor – Ésszel bulizz, és csak mértékkel!

- Nem biztos, hogy megyünk, de jó, rendben! Szia! – mondtam végül és kiléptem az utcára.

- Andort nagyon szeretem, a legjobb barátom. Mindig óvni próbál. Már gyerekkorunkban is olyan védelmező típus volt. Harmadikban megvédett egy csapat felsős fiútól, mikor ők kicsúfoltak a fogszabályzóm miatt. Gimnáziumba is egy helyre jártunk. Micsoda emlék volt, amikor együtt táncoltunk a szalagavatón. Most pedig Gergővel együtt dolgozik az autószerelő műhelyben. Örülök, hogy jól kijönnek egymással. – ezeken gondolkoztam magamban, miközben mentem az utcán hazafelé, ám hirtelen eljutott a tudatomig valami. Andor azt mondta, hogy 10 perc és jön utánunk. UTÁNUNK!? Én nem is mondtam neki, hogy megyünk a Csaba bulijába. Akkor viszont kit értett a többes szám alatt? Basszus! Lehet, hogy ő tudja, hogy hol van Gergő? Biztos elment a buliba. De akkor miért hazudott? Nem akarja, hogy ott legyek? – a felismerés villámként csapott az agyamba. Reméltem, hogy nem lesz igaz a feltevésem, de nem nagyon volt rá már sok esély.

Gyorsan irányt változtattam és elindultam az ellenkező irányba. Aggódva, szinte futólépésben mentem el a műhely előtt, és láttam, hogy Andor épp akkor zár be. Utánam kiáltott valamit, de nem értettem. A gondolataim csak ekörül keringtek. Pár perc alatt elérkeztem abba a hangulatos bulizós helyre, ahonnan hangos, ütemes zene hallatszott ki. Tudtam, hogy itt tartják a bulit, hiszen ez a legjobb hely a városban és mindenki ide jár a barátaink közül. Belépve a diszkóba a villódzó fények miatt nem ismertem fel először ismerős arcokat. Hagytam, hogy a szemem és a fülem is megszokja a sötétet és az üvöltő zenét. A dohányfüsttől alig láttam az orromig, csoda, hogy az szórakozóhely jobb sarkában lévő kis asztalokhoz odataláltam. Az asztalnál Csaba az ünnepelt, Anna a barátnője, Miki, Jani, Flóra, Bence és még sok más ismerős és ismeretlen ült.

- Szia Csaba, sziasztok! Boldog szülinapot! – fordultam az ünnepelthez, aki szerintem már azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány.

- Helló! Köszi! Tudod nem értem miért mondogatja mindenki ezt, de nagyon élvezem! Minden piámat ők állják, pedig nem is ismerem őket! – próbálta suttogni a fülembe, de a hangos zene miatt mégis csak ordítás lett belőle.

- Jó, persze, persze! De nem láttad Gergőt?

- Ki az a Gergő? Melyiket keresed? Van itt több is! – mutatott körbe a már nem szomjas társaságon. Egy-két kéz a magasba lendült és integetett felém, de nem hiszem, hogy tudták, miért.

- Várj! Laura! Én szerintem tudom, merre találod. – szólt oda nekem Anna, aki akkor tudott még valamit a világáról – A kijárat felé láttam menni, de nem volt egyedül.

A további kérdések elől menekülve és kételyekkel telve indultam abba az irányba, amerre Anna mutatott.

A táncoló és az ölelkező tömegen átrágva magam próbáltam megtalálni végre valahára a kijáratot, de mást találtam helyette.

Ott állt Gergő egy ismeretlen lánnyal a tánctér szélén. Ölelkezve, csókolózva, szinte egymásba olvadva éppen azon voltak, hogy összetörjék a szívem. Sikerült. Láttam, ahogy Gergő arra a lányra néz, láttam még a füst ellenére is, hogy öleli magához, hogyan mosolyog rá, és milyen szenvedélyesen csókolja. Úgy, ahogyan engem már 1 hónapja nem. Nem bírtam tovább nézni. Nekem ez sok volt. Nem akartam, hogy meglássanak. A sajnálatuk, sőt a bocsánatuk sem kell.

Elrohantam a kijárat felé, szinte mellettük. Próbáltam észrevétlenül felszívódni, de nem sikerült.  Gergő meglátott és látszott rajta, hogy elhűlt benne az előbbi heves vér. Kirohantam az utcára. A könnyeimmel vízesésként zuhantak a ruhámra. Hullott a könnyem és a szívem veszettül fájt. Úgy éreztem, hogy ez a hetek óta tartó furcsa érzés csak egy múló állapot. Azt hittem ez változik majd. Reméltem, hogy rosszul láttam, és nem ő volt az, de túlságosan valós volt. Mintha egy tőrt szúrtak volna a mellkasomba. Ez az érzés a kígyómarással vetekedett. A falnak dőltem és úgy zokogtam. Hirtelen kicsapódott az ajtó és Gergő, majd az ismeretlen lány bukkantak fel. Mikor észrevettem őket el akartam szaladni, de elkapta a karomat és megállított.

- Laura! Figyelj! Én … meg akartam … akartam mondani, de nem tudtam hogy. – hebegte.

- Azt hiszed, ez most segít? Akármit mondasz, ezen már nem tudsz csak rontani. Hagyj elmenni! – ziháltam és el akartam futni, de ő megint elkapott, de én kitéptem magam a szorításából.

- Hagyj békén! Soha az életbe nem akarlak téged többé látni, fogd fel! – ordítottam neki a sírástól és zihálásomtól rekedten, majd átfutottam az úttesten. Ekkor volt 23 óra 23 perc, 23 másodperc. Nem hittem, hogy ilyen nagy hatással lesznek rám az órák és a percek. Leléptem a járdáról és épp a könnyektől áztatott arcomat törölgettem, mikor már csak egy hosszú dudaszót, egy teherautó cikázó fényszóróit és a csattanást észleltem.

 A hírekben aznap éjjel egy halálos gázolásról hallhattak a nézők a televízióban. Az áldozat egy 23 év körüli lány volt. Arca a felismerhetetlenségig zúzódott a szerencsétlenségben. Az egyetlen ismertetőjele, csak egy kopott bőrkabát volt.