-Szia! Bocsi, kérhetnék egy szívességet? Segítenél lehúzni az ablakot? Én nem tudom...

-Persze! Haha... Újra? - nevetett a srác?

-Megint te? - mosolygott a lány hitetlenkedve. Átmentek a lány üres kupéjába, majd a fiú nekiállt az ablaknak. A mögötte áll és nézte a lehetetlennek tűnő küldetést. 

-Biztos ez megint ugyanaz az ablak. 

Rövidre nyírt frizurája, farmerja és világos pólója volt. Napszemüveget viselt és zenét hallgatott a telefonjáról. Kivette a fülesét, úgy próbálkozott tovább. Ide-oda rázta, húzta, míg végül csak sikerült lehúzni az ablakot. 

-Igen. Lehet. Már megint én bénázok... - mondta kissé összezavarodva és elpirulva a lány - Te pedig már megint milyen jól megcsináltad. Köszi!

-Nincs mit! 

Azzal elbúcsúzott a srác, de még mielőtt kiment volna az ajtón, megtorpant.

-Ha már így másodszorra hoz össze minket a sors, nem ülsz be hozzám? 

(Áh, ez így nem írhatom le! Túl tökéletes. Semmi realitás. Az olvasó ezt szeretné, de nem ezt várná. Vagy fordítva? Hmm... Mit várna az olvasó?)

     Vajon újra találkoznak? Egy másik úton? Pont ugyanúgy, ugyanolyan szituációban? A két ember közül melyik érzi, hogy ez különleges és hogy tenni kéne valamit? A lány biztosan jelnek veszi, és egy kijátszatlan esélynek. Le tud így feküdni este? Hogy tudja, megtehetett volna valamit ami izgi lenne, és lehet, hogy megismételhetetlen? A fiú odamenjen-e a lányhoz? Vajon egy helyen szállnak-e le? Érdemes-e az esélyt reményre váltani?  Tegyék meg mindketten, vagy nyugodjanak bele, hogy ez mókás volt, de ennyi. Meddig kell noszogatni, hogy azt tegye amit kell?

     A srác nem valami romantikus alkat, de azért neki is eszébe jut, hogy most vajon mit hagy ki...? Lehet, hogy ugyanott szállnak le? Elkérje a számát? Nem a legkarcsúbb a lány, de mutatós és szép.

    (Ha mindketten remélnek az esély helyett, a két remény 50-50 %-os marad. Összadódhat, de ki is vonódhat egymásból. Ha egyikük is, de megjátssza az esélyt, (fontos az időzítés!) akkor 80% van a sikerre. )

          Remélem néhányan azért néha-néha rápillantanak a blogomra, bár most főként csak egy valaki érdekel, és ő a legjobb dolog ami mostanában velem történt. Bearanyozza a napjaimat. A reggeleimet a friss kávé illatával, a délelőttömet viszont tönkreteszi, mivel másra nem is tudok gondolni csak rá, így kissé szétszórt vagyok néha. A délután idegesen kezdődik. Mikor érek már haza, hogy láthassam, ölelhessem, csókolhassam? A pillanat amikor viszont meglátom és megélem ezeket a dolgokat vele, pótolhatatlan. Ekkor tudom, hogy mindennek van értelme, bár jobban szereti, ha nem keresem meg a logikát. :) A délután elrepül. Az együtt töltött idő olyan képlékeny és hol rövidnek, hol hosszúnak tűnik. Az esti elalvási ceremónia a nap utolsó aranysugara. Kiskifli-nagykifli pozitúra, nagy ölelések, sokatmondó és hosszú-rövid csókok és jó éjt puszik váltják egymást. A bónusz az egészben az, hogy tudom, másnap újra egy álmos, csipás, kedves mosollyal fog ébreszteni. Mert nem hagyja, hogy elaludjak és elkéssek a munkából. Mint ma...mikor nem volt velem...Hiányzik, és ezt remélem elolvassa, és érezni fogja ezt ő is...