Ma megint olvastam a könyvet, amit Anna kölcsön adott. A vagány nők klubja című könyvnek eddig csak a filmváltozatát láttam, de a drámai jelenetek csak most olvasva jönnek át rendesen. Ezeknél a részeknél a sírás csavargatja az orrom, a döbbenet és a tudat tör rám, hogy ilyen tényleg van és hogy az én helyzetemben nincs. A történet azon szálánál járok, amikor a főszereplő nő nagyon dühös az anyjára a hányattatott gyerekkora miatt. Anyja fiatalkori életéről tud meg újabb információkat és az anyja és a nagyanyja közötti kapcsolat igazi mivoltára döbben rá. Rájön, hogy mennyire együtt érez anyja helyzetével és mennyire lehetetlenek is ezek a helyzetek. Hogy anyját gyűlölte a saját anyja, hogy féltékeny volt rá, mennyire megvetette és nem szerette és ezekkel az érzelmekkel kellett neki túlélnie nap mint nap...

***

...és ekkor jutott eszembe hazafelé a vonaton, hogy 'Úr Isten, az én anyám mikor mondta hogy szeret? Én mikor öleltem meg utoljára? Vajon azt gondolja, hasonlítok az ő anyjára? Emiatt gyűlöl engem? Miért nem öleljük meg egymást gyakrabban? Örül, hogy a lánya vagyok és hogy a világra hozott, vagy csak az agyára megyek?'            Van egy kolléganőm, aki azt mondta a saját lányára, hogy az ő belátása szerint, nem szép. Neki nem tetszik.                  Ekkor jutott eszembe az, hogy milyen szülőnek a saját gyereke a legszebb. Vagy ez sem igaz minden szülőre? Vajon mindannyian úgy válunk szülőkké, vagy felnőtté, hogy belátjuk, mennyi mindent nem köszöntünk meg az életnek? Sztereotípiaként elvárjuk, hogy szüleink szeressenek minket feltétel nélkül, pedig ők is csak emberek. Nem Istenek, vagy Jézusok, hogy minden dolgunk ellenére rögtön szeressenek. Meg sem köszönjük sehogy, hogy ha nagy mázlink van, akkor szeretnek minket, nem pedig másképpen döntenek és valamiért csak az ellentéte marad meg az érzésnek bennük.                                                                                                                                     Úgyhogy amikor hazaértem, nagy nehézségek és ellenérzések és komoly nekifeszülések ellenére odamentem Anyámhoz és feltettem neki a kérdést: - Gondoltál már arra, hogy olyan vagyok mint a Mama?                          A kérdés nagyon megdöbbentette, nem is tudta hova tenni, többször vissza is kérdezett, hogy mit mondta, és hogy melyik mamára gondolok. Mondtam neki, hogy az ő anyukájára gondolok. Erre egy pici gondolkozás után az volt a válasz, hogy: - 'Nem. Nem hasonlítasz rá. Egyáltalán nem vagy olyan mint a Mama...hála az égnek.' Ezután még egy adag küzdés után miután el akart menni, kértem, hogy várjon, jöjjön vissza és jöjjön oda hozzám. Abban a pillanatban olyat éreztem, mintha a föld belesuttogta volna ősi nyelvén a szeretetét a fülembe. Megnyugtató szuszogásokkal kísértük mind a ketten a hosszú ölelést. Anya nem akart elengedni, és én sem őt. Hirtelen úgy éreztem, hogy egy nagy erő magához vonz, és mintha elárulná nekem valaki az élet nagy értelmét. Évek óta nem éreztem ilyesfajta szeretetet. Mert ez az volt. A szeretet fizikális definíciója. Gyerekkoromban ez fel sem tűnt, mostanában meg már csak a férfiak kapcsán éreztem hasonlót. Ki mondja meg, hogy ha már nem érzi egy gyermek az anyai szeretet holdsugárjelzőfényekkel körülvett, gyengédséggel beborított hullámait, akkor az azt jelenti, hogy azontúl már kötelezően csak a párkeresésben találhatja azt meg újra. Persze, lehet, hogy ez így az lefogadott és a normális, de nem az lenne a legideálisabb, ha fel sem kellene váltania egyiknek a másikat?          Ma megéreztem azt az ősi, eredendően jó és erőteljes áramlású érzetet, amit anyám lélegzetvétele sugárzott magából a fülemen át egészen le a szívemig és a lelkemig, ahol valamiféle ősi, ki nem mondott bölcsességgé formálódott és létezik tovább...