-Szia! Bocsi, kérhetnék egy szívességet? Segítenél lehúzni az ablakot? Én nem tudom...

-Persze! Haha... Újra? - nevetett a srác?

-Megint te? - mosolygott a lány hitetlenkedve. Átmentek a lány üres kupéjába, majd a fiú nekiállt az ablaknak. A mögötte áll és nézte a lehetetlennek tűnő küldetést. 

-Biztos ez megint ugyanaz az ablak. 

Rövidre nyírt frizurája, farmerja és világos pólója volt. Napszemüveget viselt és zenét hallgatott a telefonjáról. Kivette a fülesét, úgy próbálkozott tovább. Ide-oda rázta, húzta, míg végül csak sikerült lehúzni az ablakot. 

-Igen. Lehet. Már megint én bénázok... - mondta kissé összezavarodva és elpirulva a lány - Te pedig már megint milyen jól megcsináltad. Köszi!

-Nincs mit! 

Azzal elbúcsúzott a srác, de még mielőtt kiment volna az ajtón, megtorpant.

-Ha már így másodszorra hoz össze minket a sors, nem ülsz be hozzám? 

(Áh, ez így nem írhatom le! Túl tökéletes. Semmi realitás. Az olvasó ezt szeretné, de nem ezt várná. Vagy fordítva? Hmm... Mit várna az olvasó?)

     Vajon újra találkoznak? Egy másik úton? Pont ugyanúgy, ugyanolyan szituációban? A két ember közül melyik érzi, hogy ez különleges és hogy tenni kéne valamit? A lány biztosan jelnek veszi, és egy kijátszatlan esélynek. Le tud így feküdni este? Hogy tudja, megtehetett volna valamit ami izgi lenne, és lehet, hogy megismételhetetlen? A fiú odamenjen-e a lányhoz? Vajon egy helyen szállnak-e le? Érdemes-e az esélyt reményre váltani?  Tegyék meg mindketten, vagy nyugodjanak bele, hogy ez mókás volt, de ennyi. Meddig kell noszogatni, hogy azt tegye amit kell?

     A srác nem valami romantikus alkat, de azért neki is eszébe jut, hogy most vajon mit hagy ki...? Lehet, hogy ugyanott szállnak le? Elkérje a számát? Nem a legkarcsúbb a lány, de mutatós és szép.

    (Ha mindketten remélnek az esély helyett, a két remény 50-50 %-os marad. Összadódhat, de ki is vonódhat egymásból. Ha egyikük is, de megjátssza az esélyt, (fontos az időzítés!) akkor 80% van a sikerre. )

          Remélem néhányan azért néha-néha rápillantanak a blogomra, bár most főként csak egy valaki érdekel, és ő a legjobb dolog ami mostanában velem történt. Bearanyozza a napjaimat. A reggeleimet a friss kávé illatával, a délelőttömet viszont tönkreteszi, mivel másra nem is tudok gondolni csak rá, így kissé szétszórt vagyok néha. A délután idegesen kezdődik. Mikor érek már haza, hogy láthassam, ölelhessem, csókolhassam? A pillanat amikor viszont meglátom és megélem ezeket a dolgokat vele, pótolhatatlan. Ekkor tudom, hogy mindennek van értelme, bár jobban szereti, ha nem keresem meg a logikát. :) A délután elrepül. Az együtt töltött idő olyan képlékeny és hol rövidnek, hol hosszúnak tűnik. Az esti elalvási ceremónia a nap utolsó aranysugara. Kiskifli-nagykifli pozitúra, nagy ölelések, sokatmondó és hosszú-rövid csókok és jó éjt puszik váltják egymást. A bónusz az egészben az, hogy tudom, másnap újra egy álmos, csipás, kedves mosollyal fog ébreszteni. Mert nem hagyja, hogy elaludjak és elkéssek a munkából. Mint ma...mikor nem volt velem...Hiányzik, és ezt remélem elolvassa, és érezni fogja ezt ő is...

   Ma megint olvastam a könyvet, amit Anna kölcsön adott. A vagány nők klubja című könyvnek eddig csak a filmváltozatát láttam, de a drámai jelenetek csak most olvasva jönnek át rendesen. Ezeknél a részeknél a sírás csavargatja az orrom, a döbbenet és a tudat tör rám, hogy ilyen tényleg van és hogy az én helyzetemben nincs. A történet azon szálánál járok, amikor a főszereplő nő nagyon dühös az anyjára a hányattatott gyerekkora miatt. Anyja fiatalkori életéről tud meg újabb információkat és az anyja és a nagyanyja közötti kapcsolat igazi mivoltára döbben rá. Rájön, hogy mennyire együtt érez anyja helyzetével és mennyire lehetetlenek is ezek a helyzetek. Hogy anyját gyűlölte a saját anyja, hogy féltékeny volt rá, mennyire megvetette és nem szerette és ezekkel az érzelmekkel kellett neki túlélnie nap mint nap...

***

...és ekkor jutott eszembe hazafelé a vonaton, hogy 'Úr Isten, az én anyám mikor mondta hogy szeret? Én mikor öleltem meg utoljára? Vajon azt gondolja, hasonlítok az ő anyjára? Emiatt gyűlöl engem? Miért nem öleljük meg egymást gyakrabban? Örül, hogy a lánya vagyok és hogy a világra hozott, vagy csak az agyára megyek?'            Van egy kolléganőm, aki azt mondta a saját lányára, hogy az ő belátása szerint, nem szép. Neki nem tetszik.                  Ekkor jutott eszembe az, hogy milyen szülőnek a saját gyereke a legszebb. Vagy ez sem igaz minden szülőre? Vajon mindannyian úgy válunk szülőkké, vagy felnőtté, hogy belátjuk, mennyi mindent nem köszöntünk meg az életnek? Sztereotípiaként elvárjuk, hogy szüleink szeressenek minket feltétel nélkül, pedig ők is csak emberek. Nem Istenek, vagy Jézusok, hogy minden dolgunk ellenére rögtön szeressenek. Meg sem köszönjük sehogy, hogy ha nagy mázlink van, akkor szeretnek minket, nem pedig másképpen döntenek és valamiért csak az ellentéte marad meg az érzésnek bennük.                                                                                                                                     Úgyhogy amikor hazaértem, nagy nehézségek és ellenérzések és komoly nekifeszülések ellenére odamentem Anyámhoz és feltettem neki a kérdést: - Gondoltál már arra, hogy olyan vagyok mint a Mama?                          A kérdés nagyon megdöbbentette, nem is tudta hova tenni, többször vissza is kérdezett, hogy mit mondta, és hogy melyik mamára gondolok. Mondtam neki, hogy az ő anyukájára gondolok. Erre egy pici gondolkozás után az volt a válasz, hogy: - 'Nem. Nem hasonlítasz rá. Egyáltalán nem vagy olyan mint a Mama...hála az égnek.' Ezután még egy adag küzdés után miután el akart menni, kértem, hogy várjon, jöjjön vissza és jöjjön oda hozzám. Abban a pillanatban olyat éreztem, mintha a föld belesuttogta volna ősi nyelvén a szeretetét a fülembe. Megnyugtató szuszogásokkal kísértük mind a ketten a hosszú ölelést. Anya nem akart elengedni, és én sem őt. Hirtelen úgy éreztem, hogy egy nagy erő magához vonz, és mintha elárulná nekem valaki az élet nagy értelmét. Évek óta nem éreztem ilyesfajta szeretetet. Mert ez az volt. A szeretet fizikális definíciója. Gyerekkoromban ez fel sem tűnt, mostanában meg már csak a férfiak kapcsán éreztem hasonlót. Ki mondja meg, hogy ha már nem érzi egy gyermek az anyai szeretet holdsugárjelzőfényekkel körülvett, gyengédséggel beborított hullámait, akkor az azt jelenti, hogy azontúl már kötelezően csak a párkeresésben találhatja azt meg újra. Persze, lehet, hogy ez így az lefogadott és a normális, de nem az lenne a legideálisabb, ha fel sem kellene váltania egyiknek a másikat?          Ma megéreztem azt az ősi, eredendően jó és erőteljes áramlású érzetet, amit anyám lélegzetvétele sugárzott magából a fülemen át egészen le a szívemig és a lelkemig, ahol valamiféle ősi, ki nem mondott bölcsességgé formálódott és létezik tovább...