Szorri, amiért 2-3 hete nem írtam, de Németországban voltam. Isteni jó volt. Kár, hogy nem tudok németül, bár egy-két szót sikerült elsajátítanom. Július 10-én indultunk a Keletiből, a 19:50-es vonattal. Nem mondom, az odaút nem volt valami kellemes. Izzadtunk a többiekkel mint a ló, aztán majd meg fagytunk a légkonditól. Azt még nem is mondtam, hogy miért mentem külföldre. Nos 6 kórustársammal, név szerint Bettivel, Norbival, Mátéval, Jofellel, Timóttal, Danival és egy kedves tanárnővel, Majzik Ágnessel vágtam neki a messzeségnek, hogy együtt énekelhessek olyanokkal akiket nem ismerek, olyan helyen, ahol még nem jártam. Szerintem tök izgin hangzik, úgyhogy bele is kezdek. Szóval az odaút, amint említettem már, nem volt valami izgi, csak vicces, mert persze az ember elüti az időt bármivel amivel csak tudja. (tilos félreérteni) Egészen Drezdáig szenvedtünk, ahova értünk jöttek kocsival a Stefánék. Ő volt a zongoristánk, személyre szabott komponistánk, és az életművészünk is egyben. Maradjunk abban, hogy eléggé érdekes egy fazon. Grossenhainban reggeliztünk nála, merthogy éjszaka is jöttünk a vonattal. Persze én egy fikarcnyit sem aludtam. Amikor odaértünk egyből Betti adta magát, mert megkérdezte, hogy az addig általa nem látott ház óvoda-e. Azt hiszem már itt elvesztettük a szimpátiáját. Megreggeliztünk német módra, aztán útnak indultunk a többi gyerekkel, busszal Colditz felé. Valami eszméletlen gyönyörű hely. Kicsi város, sok érdekes emberrel, egy kis folyóval és hihetetlen sok történettel a háta mögött. Igazi kis szász város. Sok mindent mesélhetnék róla, de igazából az lenne vagy 10 oldal, ha leírnám. Az éneklés jól ment, mondhatni, még pénzt is kerestünk vele a barátaimmal. Sok új barátot szereztem, mert este mindig összejártunk iszogatni egy kicsikét, vagy sokacskát. 
Az volt a gond, hogy nem adtak nekünk szabadidőt, csak nagyon minimálisat, ami az ismerkedésre nem volt elég. Mármint attól függ, ki hogy ismerkedik. Ezért minden este másik szobában gyűltünk össze, hogy kicsit beszélgessünk. Csak az volt a baj, hogy hajnalig fenn voltunk, így másnap hulla fáradtak voltunk. Így tengettük a napjainkat, mígnem összefolytak.
Úgy különböztettük meg a napokat, hogy előző este mit ittunk. Általában Sangriát ittunk, mert 2.5 liter volt 1.49 E. Elvoltunk látva még gumicukorral, és különböző édes löttyökkel, amik hát nem magyar ember szájíze szerint készültek. Mire hazajöttem annyira vágytam egy kis húsra, de még mindig nem kaptam itthon sem egy szelet rántott húst. Az utolsó este volt a legjobb, amikor nagyon meleg volt, és Bettivel elmentünk egy közeli "vigadóba". Barna sört ittunk, elszívtunk egy szál cigit, aztán Pöpi kiszúrta az étlapon, hogy van gulyásleves. Na akkor érkezett el a holdpontom. Komolyan még az árát sem néztem meg, de rögtön rendeltem egyet, amint megkóstoltam azt, amit már kihoztak Bettinek. Valami isteni finom volt. 10 napig semmi leves, semmi hús, és akkor az utolsó nap egy jó forró, csípős, sűrű gulyásleves. Ahogy most rágondolok már az illatát is érzem. Nyamm... Aztán később találkoztunk Írekkel. Annyira kedvesek voltak, és annyira jót tudtunk beszélgetni. Másnap viszont elmentünk a városból és egy családnál aludtunk, ami szintén nagyon vicces volt, meg érdekes, egyszóval egy jó élmény. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen, legyen bátor, álljon szóba idegenekkel, és tapasztaljon meg olyan klassz dolgokat, amikben 
is részem volt! ^^,
De még jó, hogy én azt a filmet is nagyon szeretem. Pozitívum volt még az számomra, hogy 
Agatha Christie. Ha ezt a nevet meghallja valaki, szerintem biztos, hogy egyből a krimik koronázatlan királynője ugrik be neki. Egyik kedvenc írónőm és példaképem is egyben. Angol írónő, 1890-ben született Devonban, majd 85 évesen hunyt el Oxfordshireben. A Guinness Book of World Records szerint Christie – William Shakespeare
