Mit MŰVel Lilla?

"Verba volant, scripta manent."

10441270_842496589113301_4912070066540537835_n.jpg




Lilla művei

Kedves látogató! Először is, köszönöm, hogy meglátogattad a blogomat. Itt nem csak a történeteimet, írásaimat olvashatod, hanem többek között véleményeimet és kedvenc témáimat is néhány rajzommal, fotómmal tűzdelve. Remélem, hogy tetszett, és máskor is benézel. Lilla

Címkék

2 (1) 2brokegirls (1) 3.évad (1) 4. (2) 7 (1) 90-es évek (1) adaptáció (1) adás vétel (3) advent (1) ajándék (3) ajánló (14) akcentus (1) akció (1) akvarell (1) albérlet (1) alexander rybak (1) alkohol (1) állatok (3) almás pite (1) álmosvölgy legendája (1) álom (1) altató (1) amatőr (1) angol (1) animáció (5) anime (3) antikvárium (1) anyád (1) aranyos (1) átalakítás (1) avada kedavra (1) avatár (17) a gyűrűk ura (4) a karibtenger kalózai (1) bad (1) badass (1) balaton (1) bankett (1) barack (1) barát (14) barátnő (2) barátok (25) barbi (1) batman (1) belle (1) benedict cumberbatch (1) bérlés (1) best body (1) beteg (1) blog (5) bölcsőde (1) boldog (3) boldogság (4) bor (1) bőrönd (1) borosüveg (2) borotvált (1) Brains (1) buli (7) cég (1) chocolate chip cookie (1) cica (6) cikk (1) coldplay (1) comics (1) consol (1) cookie (1) cosplay (1) crying angels (1) csajok (1) csakra (1) család (2) csikasz (1) csináld magad (14) csirkecomb (1) csodálatos róka úr (1) cuki (5) cupcake (1) dal (1) david guetta (1) dekor (2) desszert (1) dislike (1) disney (10) divat (3) DIY (6) dizájn (2) dr who (7) DSLR (1) dugó (1) édesség (3) egyszer volt hol nem volt (1) együttes (1) ékszer (4) eladó (2) élet (5) életrajz (5) elmélkedések (11) előzetes (3) első rész (1) élvezet (1) elvonó (1) emberek (3) EmpireOfTheSun (1) én (1) eowyn (1) eper (1) épületek (1) események (32) esküvő (1) este (4) észak (1) étel (6) eurovízió (1) évad (3) évadok (1) exbarátnő (1) fan (22) fánk (1) fantazy (7) fan made (6) farkas (2) fekete (1) fekete humor (1) fekete péntek (1) felkérés (1) fény (2) fényképezés (1) fényképezőgép (1) fényképezőgépek (1) fénysor (1) férfiak (3) festés (1) fiatalok (2) film (26) finom (1) fizika (1) floppy (1) foci (1) forrócsoki (1) fotó (13) fotók (47) fotózás (1) főzés (1) franzferdinand (1) friends (1) fuck (1) fülbevaló (1) Gáspár András Szakközép Iskola (1) gazdi (2) géllakk (2) gif (8) ginora (1) gomba (1) gondolatok (6) google (1) guillermo del toro (1) gyertya (1) gyökereztetés (1) gyors (7) gyűrű (1) haj (3) hajvasaló (1) hála (1) halál (1) halloween (2) harcos (1) harry potter (11) Hayao Miyazaki (3) ház (1) házasság (1) házkupa (1) HDR (1) hercegnők (3) herz (1) hobby (1) hold (1) hollóhát (1) hónapforduló (2) hörcsög (1) horror (5) hosszú (1) idézet (1) idill (1) időrendi sorrend (1) időutazás (1) igazság (1) így jártam anyátokkal (1) így neveld a sárkányodat (2) interjú (1) internet (4) inuyasha (1) írások (2) ital (1) j.k.rowling (1) jack sparrow (1) jaime (1) játék (2) jégvarázs (2) jelek (1) jelenet (1) jelképek (1) Jhonny Depp (1) johnnydepp (5) kaktuszlé (1) kalap (1) kalitka (1) kalózok (3) kami (1) kanál (1) kapcsolatok (7) karácsony (3) karakter (2) karkötő (3) Kat Dennings (1) kecskemét (3) keep calm (1) kék (1) kép (17) képek (1) képregény (4) képzelet (2) keres (2) kert (2) kerti parti (1) kitűző (2) kívánság (1) ki vagy doki (1) koktél (1) könnyű (5) konyha (1) könyv (3) könyvtár (1) koponya (1) köröm (1) körömlakk (1) korona (1) korra (5) koszorú (1) középfölde (1) kreatív (11) kritika (2) kronológia (1) KRSA (1) krumpli (1) kuckó (1) kutya (1) lakberendezés (1) lakk (1) Lana del Rey (1) legjob (1) leves (1) link (1) loki (1) madár (3) madáretető (1) madhatter (1) magyarázat (1) manga (2) maraton (3) mascarpone (1) max (1) melltartó (1) mese (12) mozi (3) muffin (2) múlt (1) műterem (1) nancy (1) nap (1) nap képe (1) narnia (1) national geographic (1) nők (1) nomád (1) novella (8) növény (2) nutella (2) nyaklánc (3) nyár (5) nyaralás (3) nyertünk (1) odaát (3) odú (1) olcsó (2) öltöny (1) olvasás (2) once upon a time (1) online (9) online vásárlás (1) óra (2) Oroszlán teknős (1) őrült (1) ősz (2) óvoda (1) palacsinta (1) pályaudvar (1) párna (1) PASO (1) pest (3) photography (1) pin-up (1) piócák (1) pite (1) piton (3) pizza (1) poirot (1) pokahontasz (1) pokemon (1) póló (1) portré (2) premier (1) prezi (1) prodigy (1) program (1) puli (1) pusheen (1) rádió (1) rádiójáték (1) rajz (23) rajzok (3) recept (7) regény (6) reggel (1) reggeli (1) remake (1) remény (1) remix (1) rizibizi (1) romantikus (11) rossz (1) rózsa (2) ruha (2) ruhák (1) sárkány (1) sci-fi (1) seasons (1) segítség (3) shrek (1) simon pegg (1) sin city (2) sivatagi (1) Sokka (1) sorozat (21) space (1) stílus (1) sült (1) supernatural (2) sütés (4) süti (5) szakáll (1) szamuráj jack (1) szarvas (1) szecesszió (1) szeged (2) szeliti-tó (1) szellemirtók (1) szemüveg (1) szépség (2) szerelem (22) szereplő (3) szexi (1) szín (1) színes (1) színész (1) szobrok (1) szőke (1) szórakozás (1) szó szerint (1) szülinap (8) találkozó (2) támogatás (1) tanács (5) tánc (2) tárgyak (2) tárkonyos tejszínes (1) tartalom (1) tatabánya (1) tea (1) teen wolf (1) temetés (1) térkép (1) természet (1) test (1) tetoválás (6) thor (1) thriller (1) tim burton (4) tom hiddleston (1) torta (1) történtek (8) tremor (1) trónokharca (3) TV (1) two steps from hell (1) tyr (1) új (4) universal (1) ünnep (2) űr (1) utazás (3) utolsó (1) üveg (2) üvegvágás (1) vacsora (4) vakság (1) valódi (1) valóságshow (1) való világ (1) változás (1) vámpír (7) varázslat (1) végtelen történet (1) vér (2) véradás (1) vers (7) vicc (1) vicces (17) videó (33) vigasz (1) vígjáték (1) viki (1) viking (1) világ (1) vintage (1) virág (5) vizualitás (1) walking dead (1) welcome to night vale (1) werk (1) woodkid (2) xbox (1) zene (21) Zoé (1) zoé (1) zuko (2) Címkefelhő

Naptár

május 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31

Időjárás

Időjárás előrejelzés


Bosszúálló Mocskos Mike kalandjai

2011.08.10. - Dosi 2 komment

 Helló! Mike vagyok, 29 éves. Egy iskolában dolgozom konyhásként, már 3 éve. Basszus, utálom a munkámat! El tudnék képzelni más melót is, de egy érettségivel nem sokra megy az ember. Egyszer a főnököm azt mondta:

- Hé, Mike, nem dolgozol elég rendesen! Dolgozz jobban, mintha élveznéd!

Kösz! Jó fej csávó. Egy ilyen munkát nem lehet élvezni. Nem csak a mocskos főtt tészta, meg az égett zsír szagát utálom, de azt is, ahogyan a nagyüzemi kondérokat meg az odaégett, húsmaradványos tepsiket kell súrolni. Nem valami étvágygerjesztő. Mire hazaérek, teljesen elmegy az étvágyam, napközben meg éhes vagyok. A többi vén csoroszlya a konyhán meg kínálgatott régebben azzal, amit ott a kölköknek csinálunk. A francnak van kedve a hónaljszőrös krumplistésztához, meg a kavicsos derelyéhez. Megtanultam az első hét után, hogy mindig csomagoljak kaját otthon. Reggel hatra járok dolgozni. Ami pozitív, hogy háromra már végzek, és hogy nincs hétvégén meló, csak ritkán. Egyébként ezek még úgy elviselhetőek lennének, ha nem volnának a taknyosok. Egyfolytában papolnak az embernek, hogy: ez túl forró, ez meg kihűlt. Aztán megy a nyüszi, hogy más kaját akarnak. Istenem, egy idő után annyira tele lett a tököm velük. Itt kezdődtek az igazi bajok. Mármint én élveztem, csak ők nem éppen.

*

Szóval, egy nap, amikor már jó pár hónapja ott dolgoztam, és már megint az idegeimre mentek a kölkök, egy bizonyos Dina Clarck kiütötte a biztosítékot. Egymás után jöttek sorban a gyerkőcök, én persze automatára kapcsoltam, és csak folyamatosan adagoltam a kaját. Ilyenkor egy kellemes alfa állapotot felveszek, és csak annyi jut el az agyamig, hogy „merít, ploccsant, merít, ploccsant”. Akkor is így tettem és valahol az elmém mélyén éppen egy függőágyról meg egy jó hideg sörről álmodtam a Bahamákon, mikor meghallottam azt az éles hangot.

- Mi a fene? – gondoltam, miközben megpróbáltam levegőt venni a tök frászos pillanat után. Mintha egy holló károgott volna 3 oktávval föntebb. Lenéztem a pult mögé a sorba, hát látom, hogy egy szódásüvegtalp szemüveges kislány néz rám, és mint egy pitbullnak folyik a nyál a szájából és vicsorít.

- Van valami gond? – próbáltam magam visszafogva megkérdezni.

- Mi az, hogy nincsen proteinmentes és gluténmentes saláta? – vinnyogta 800 hertzzel.

- Bocs, de ki van írva, hogy ma mi az ebéd. Hanyadikos vagy? Elsős, hogy nem tudsz még olvasni? Ki van írva! Szar, rizzsel. – ordítottam a kis copfos arcába.

- De én akkor is salátát akarok, nem rántott húst rizzsel. Egyébként meg negyedikes vagyok, azaz már szólni anyukámnak, hogy rúgassák ki magát, mert nem adott nekem megfelelő táplálékot. Diszkrimináció a glutén és protein érzékenyekkel szemben!

- Azt hiszed okos vagy attól még, hogy papolsz, itt a képzelt jogaidról, meg attól, hogy elolvastál néhány szót az értelmező szótárban? Na, ide figyelj! Ha nem eszed meg azt a szelet rántott húst, amivel én itt reggel hatkor gürcölök minden reggel, én nyomom le a torkodon, aztán mehetsz haza sírni anyukádnak, hogy glutén ment a fogszabályzódba! – ordítottam le mindenki hallatára.

Csak azt nem vettem észre, hogy teljesen csend lett és, hogy mindenki minket figyelt. Az egyik konyhásnőnek, Sindynek nagy csörömpöléssel kiesett a kezéből az egyik már félig teli moslékos vödör. Egyébként is gyenge idegzetű nő volt, biztos a frász kerülgette. Hirtelen a gyerekek az asztaloknál abbahagyták a beszélgetést, és a ricsajozást. A kirohanásom után valamiért mind olyan szépen csendben folytatta az evést.

- Rendben. Majd… legközelebb előre szó-szólok, hogy mire vagyok allergiás. – dadogta megszeppenve a kis copfos, majd az orrát megtörölve elszaladt a tálcájával.

Ha jól hallottam, akkor már egyből elkezdett bőgni, ahogy kiért a csarnokból.

Végre csend lett. Nyugodt csend. Semmi nyafogás, semmi kérdezősködés, se egy árva fintor, vagy egy gonosz megjegyzés. Csak az evőeszközök nyiszáló hangját lehetett hallani. Félelmetes volt ez a csönd. Már azért is, mert egy méterről lehetett érezni, hogy félnek tőlem. És ez jó volt. Élveztem. Ez volt az első eset a sok bosszúm közül, amit elkövettem. Innentől kezdve hívtak a diákok egymás között:  Bosszúálló Mocskos Mikenak. 

 

folytatása következik...

Nyári borzongás

2011.07.06. - Dosi 2 komment

   Agatha Christie. Ha ezt a nevet meghallja valaki, szerintem biztos, hogy egyből a krimik koronázatlan királynője ugrik be neki. Egyik kedvenc írónőm és példaképem is egyben. Angol írónő, 1890-ben született Devonban, majd 85 évesen hunyt el Oxfordshireben. A Guinness Book of World Records szerint Christie – William Shakespeare mellett – a világ minden idők legtöbb eladott könyvét elérő írónő. Csak a Biblia ért el magasabb eladott példányszámot. Krimijei világszerte ismertek. Híres főszereplői között felbukkan Miss Marple, Hercule Poirot, akik a nyomozásban vannak otthon, és persze segítőtársaik Arthur Hastings kapitány, Poirot barátja, Japp főfelügyelő, aki a Scotland Yardnál dolgozik és végül de nem utolsós sorban Miss Lemon, Poirot titkárnője. Eme briliáns logikával és fifikával megáldott hölgy érdekfeszítő történeteivel még azokat a nézőket és olvasókat is leköti, akik nem kedvelik éppenséggel annyira a krimi műfaját. Én minden este megnézek egy-két részt Poirot kalandjaiból, ami a fülledt nyári estéimet mindig fagyossá és borzongatóvá varázsolja. Hihetetlenül izgalmas és rendkívül szórakoztató történetekkel kecsegtet bennünket Agatha Christie. Ajánlom mindenki figyelmébe a könyveit és az ebből készült sorozatokat is, amiket minden szerdán és szombaton este nyolckor vetítenek a Story4 nevezetű csatornán. Akit érdekel, internetről is letölthetőek a részek, sőt, online is megtekinthetőek.

http://www.onlinefilmvilag.hu/kategoriak/sorozatok/4907-poirot

http://online-sorozatok.hu/tag.php?t=agatha-christie-poirot

Emma (a történet folytatódik...egyszer)

2011.06.06. - Dosi Szólj hozzá!

 1.

 

Kedves naplóm!

Fázom, de nincs kedvem felöltözni. A nap mindjárt lemegy és 7 óra lesz. Írnom kéne. Most is azt teszem, de az újság sürgősebb lenne. Elnézve itt mindent, nem érzem magam boldognak. Ami azt illeti, sehogy sem érzem magam. Ülök és bámulom a semmit. Nem tudom mi lesz holnap. Mondjuk furcsa is lenne, ha tudnám mi fog történni. Egyvalamit viszont biztosra veszek, hogy szombaton veszek egy doboz cigit. Hmm… annyira várom azokat a napokat, amikor nem kell gondolkodnom a jövőn. Csak leülök, megiszom a hideg sörömet, a hajamat a szél nyaldossa, szememet pedig a lenyugvó nap csillogtatja. Rá is fogok gyújtani, az biztos. Víz is lesz mellettem. Folyó, patak, tó, esetleg medence. Hallgatom majd a fákat, tücsköket, meg a férjemet, aki éppen anyázik, mert megittam az utolsó dobozzal. Aztán persze megcsókol és belök a vízbe bosszúból, majd utánam ugrik. Várom azokat a napokat, amikor boldog leszek, vagy legalább érezni fogok valamit. Olyan telhetetlen vagyok igazán. Hiszen most is érzek valamit. Fázok és zsibbad a lábam. Ha ez egy könyv lenne és olvasnám, itt lenne az a rész, ahol abbahagynám. Tüsszentett Barack. Ez körülbelül úgy hangzott, mint egy név. Narancssárga a lemenő nap sugara. Legalábbis az egyik biztos, mert majd kiégeti a retinámat. Azt hiszem, pontban 7 óra van. Írnom kéne. A teraszon ülök és most Barack huppant le az ölembe dorombolva. Most jutott eszembe, mit fogok adni Jane szülinapjára. Beköttetem neki a könyvét, és megpróbálok illusztrálni az elejére. Anne szülinapjáig meg egy hét van már csak, és még mindig vannak kérdéses részletek az összejövetellel kapcsolatban. Na, mindegy. Megyek és kiírom magamból, még amit kell.

E.

 

Letettem a tollat és becsuktam a naplómat. Eléggé furcsa szokásommá vált, hogy a naplóbejegyzéseimet nem a saját nevemmel írom alá, hanem csak egy E-betűt kanyarítok a végére. Ez nem tudom miért olyan megnyugtató nekem, de már így szoktam meg. Elégedetlen voltam a mai nappal. Már majdnem fél 8, de még mindig nem volt kész a cikk a magazinnak, és 8ra jött volna értem Rob. Ekkortájt egy magazinnak dolgoztam gyakornokként. Barackot bevittem a lakásba, adtam neki enni, majd felkaptam egy szexi, de laza ruhát. Úgy döntöttem, a cikket, majd ha hazajöttem megcsinálom. A hajammal is kellett valamit kezdeni, de ezzel mindig gondban voltam. Hosszú vörösesszőke hajam sosem akart úgy állni, ahogyan én szerettem volna. Csak gyorsan átfésültem, spórolva az időmmel. Még reggel mondta nekem Robert, hogy este 8 után ne tervezzek semmilyen programot, mert van egy meglepetése számomra. Nagyon kíváncsivá tett. Amint ezeken gondolkodtam, csöngettek. Gyorsan belehajigáltam mindent a feneketlen táskámba, ami kellhet egy ilyen programra, majd még egyszer végigmértem magam a bejárati ajtó mellett felfüggesztett tükörben, és ajtót nyitottam.

- Szia, Leah. – köszöntött Rob, majd egy csókkal jutalmazott, amiért már készen vártam rá. Eszméletlen helyes srác volt. Kissé göndör barna haja mindig zöld szemébe lógott. Valamivel magasabb volt, mint én, de ez sosem zavart minket.

- Mi az a nagy meglepetés, amit csináltál? Nekem nem kell ám semmi extra, én megelégszem veled is. – mondtam, majd belekaroltam és kulcsra zártam az ajtót. Elindultunk. Lefelé menet a lépcsőházban még összefutottunk Margaret nénivel, aki éppen a postaládájában kotorászott. Az utcára érve eszembe jutott, hogy bekapcsolva hagytam a notebookomat.

- Inkább hagyom, – gondoltam – majd ha hazaértem felrakom a töltőre. – és azzal kulcsra zártam a lépcsőház ajtaját is. A meglepetés nem igazán az én stílusom, bár most kivételesen nekem is gyorsabban vert a szívem, mint általában. Nem is tudom pontosan mire is számítottam aznap este, amikor minden elkezdődött. Megállíthatatlan történések sorozata zúdult rám, és lehet, hogy ezért volt érezhető az izgalom a hangomon, amikor Rob-ot kérdeztem.

- Hová megyünk? Ha már megint abba a kis lepukkant kocsmába viszel ahova múltkor, akkor inkább itt essek össze teljesen józanul, de én oda be nem teszem a lábam mégegyszer. – mondtam kevélyen.

- Ne aggódj! Nem is áll szándékomban oda önként visszamenni. – mosolygott rám és összefontuk a kezünket. Annyira szerettem a mosolyát. Ez volt az egyik kedvencem, meg persze az utánozhatatlanul huncut nézése. Főleg amikor valami rosszban sántikált.

- Remélem, azért még ma este hazaérünk. Még el kell indítanom egy mosást. Hát, ha igazából belegondolok, ha nagyon muszáj, egy estére elrabolhatsz. Barack nem fog hiányolni. – mondtam neki majd egy puszit nyomtam az arcára. Az egyik pillanatban mintha valami átsuhant volna az arcán. Látszott, hogy rossz felé tapogatózok. Ahogy az előző kérdést, ezt is inkább elvetettem. Egyre csak róttuk az utcákat, s miközben magamban gondolkodtam, észre sem vettem, hogy milyen sok idő telt el.  Kiértünk a buszpályaudvarra. A megállók kék és fehér fényben úsztak. Mindegyik szám alatt lógott egy menetrend, és egy pontos időt jelző óra. A nap már lement, és a szürkület miatt lassan, egymás után kapcsolódtak fel a lámpák. Rob a távolsági buszok megállója felé vezetett. Egyre jobban kezdtem gyanakodni, de a kíváncsiság is továbbhajtott. A jegyautomata képernyőjén választotta ki az úti célt. Bedobta a pénzt, és amint kikapta a jegyeket, azok rögtön a zsebében landoltak. Leültünk egy padra és csak hallgattunk. Láttam, hogy meg akar szólalni, de mikor megpillantotta a már kissé kétségbeesett arcomat, inkább szorosabban átölelt. Újra valami különöset láttam a tekintetében. Talán kétségbeesés, vagy félelem, de minden esetre valami teljesen szokatlan volt.

- Rob. – kezdtem mondandómba. – Figyelj, nem tudom miért hoztál ide, de szerintem utazni nem éjszaka kéne, főleg úgy, hogy meg sem mondod hova megyünk és miért, és ez megijeszt. Tudod, hogy én téged bárhova követlek, és sohasem hagynálak elmenni. Legalábbis egyedül nem. Szóval most vagy mondd el, hogy hova viszel, vagy azt, hogy éppen elhagysz, de legalább áruld, el mit keresünk mi itt - néztem rá könnybelábadó szemekkel és egyre kétségbeesetten, mert tényleg féltem attól, hogy most elmegy, és soha nem látom őt viszont. Alig mertem felnézni rá, hogy mit fog szólni. Váratlanul ért a heves csók, ami biztosított arról, hogy még mindig őrülten szeret, és nem akar itt hagyni egyedül. A kellemes bocsánatkérése után lesütöttem a szemem és szégyelltem, hogy ezt feltételeztem azok után, amiket velem átélt az együtt töltött idő során.

- Bocsáss meg. Nem akarom, hogy bármi ilyesmire gondolj, de most próbálj meg bennem bízni. Utazni fogunk egy kicsit. Ellátogatunk egyes városokba. Fogd fel úgy, mint egy szabadságot. Barack miatt meg ne aggódj, őt majd Margaret néni fogja gondozni, míg távol, leszünk. – teljes bizonyossággal a tekintetében mondta. Próbáltam hinni neki és nem kiakadni, ám ezzel már elkéstem.

- De hova megyünk? És mi az, hogy több napra? Nekem két nap múlva le kell adnom a cikkeimet az újságnak. És miért nem hoztunk csomagot, ha több napra megyünk? Miért nem szóltál nekem erről? Egyébként is én nem megyek sehova sem. – vágtam rá kissé meggondolatlanul.

- Először is – kezdett bele – nem mondhattam el, és még most sem árulhatom el hova megyünk, miért és hány napra. Van olyan dolog, amit még én sem tudok, csak sejtek, hogy mi fog történni. Csomagot nem hoztunk, mert nincs rá szükség. Ahová megyünk, ott mindig lesznek jóakaróink, barátaink, akik segítenek mindenben. Egyébként, ha meg eleve úgy megyek el hozzád ma este, hogy pakolj össze, mert elmegyünk és lehet, hogy soha nem jövünk vissza, szerintem ki sem lehetett volna téged robbantani a lakásból. Hidd el én sem így terveztem, de gyorsan kellett cselekednem, és ez volt a helyes döntés számodra. Tedd ezt fel a szemedre, hogy ne láthasd, hogy merre megyünk. Ha nem teszed, kénytelen leszek más módszert alkalmazni. – adta a kezembe a szép fekete selyemsálat, amit észre sem vettem, hogy mikor került a kezébe. Kissé szomorú tekintettel, de egy piciny mosollyal az arcán nézett rám. Ezek voltak azok a dolgok, amelyek átlépték azt a bizonyos határt, ami után a pánik és a félelem következett.

- Micsoda? Ezt most el kellene hinnem? Ismerhetnél már, hogy az ilyen vicceknek én nem dőlök be. Tedd el ezt és menjünk. – felálltam, és el akartam indulni, de egy hirtelen mozdulattal rántott az ölébe és szorosan a karjaiba zárt. Menekülésre már nem volt lehetőség.

- Engedj el te pszichopata őrült. Te nem lehetsz az én Rob-om. Ő sohasem akarna tenni velem ilyesmit. Segítség! Segítség! – kiabáltam, ahogy a torkomból kifért, mert megfogott, a selyemkendőt a csuklóm köré csavarta és legyűrt a padra. Lábaimat lefogta, letepert, fölém hajolt és befogta a számat, hogy ne hallja más a sikolyomat. Már nem érdekelt, hogy ki látja meg, hogy úgy sírok, mint egy gyerek. A tér néptelen volt. Menekülésre nem láttam esélyt. El sem mertem hinni, hogy ez most tényleg megtörténik velem. Pont ő, pont a szerelmem teszi ezt velem. Kezdtem úgy érezni magamat, mint egy krimi hősnője, aki nem tud semmiről, éli a kis életét, és csak a film közepén közlik vele, hogy nem fog boldogan élni, amíg meg nem hal. Komolyan kezdtem kétségbe esni, és borzasztóan féltem attól, hogy engem most elrabol, vagy megerőszakol egy idegen, aki elhitette velem, hogy ismerem és szeretem.  Ránéztem, és ő a szemembe nézett egy mély, átható pillantással. Ijedtségem hirtelen átcsapott valami egészen mássá. Deja vu. Ennek a borzalmas és félelmetes pillanatnak a hevében az agyam lelassult, a légzésem lenyugodott, izmaim elernyedtek, szinte az összes gondolatomat elfelejtettem, csak egy volt, amire tudtam gondolni, mégpedig arra, hogy én ezt egyszer már átéltem. Elmosódva láttam az arcát a könnyeimtől, de a szemét tisztán ki tudtam venni. Most nem zöldek voltak, hanem csokoládé barnák, szinte fekete színűek. Teljesen megdöbbentem. Rob engedett a szorításból észlelve, hogy már nem próbálok kiszabadulni.

- Én vagyok az. Ne félj. Jól mondtad én, nem akarlak bántani és soha nem is foglak. – mondta miközben csitítani és megnyugtatni próbált. Leoldotta az elernyedt kezemről a béklyót. Nyomott egy csókot a homlokomra, majd az arcomba hullott zilált tincseimet a helyére fésülgette ujjaival, majd halk mormolásba kezdett. Nem értettem mit suttog, mert kezdett elnyomni az álom és szemhéjaim egyre súlyosbodtak. Még rémlett, hogy hallottam egy busz fékcsikorgását, de az is lehet, hogy csak álmodtam. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem az álmok tengerében. Valóság és álom határvonala számomra teljesen egybefolyt.

 

2.

 

Csikorgás, fék, fájdalom, jajveszékelés.

- Áh. – kaptam a fejemhez, mert az egyszer csak borzalmasan lüktetni kezdett. Kinyitottam a szememet. Egy buszon ültem. Mellettem jobbról ott ült Robert, aki egyik kezével átfogta a vállamat, míg a másikkal a frissen szerzett sérülésemet vizsgálta a homlokomon.

- Leah, Leah. Hallasz? Jól vagy? Nagyon fáj? – kérdezte aggódó hangján. A nap már magasan járt az égen, pedig még csak reggel 8 körül lehetett.

- Ne haragudj, de hány óra van és, hogy kerültem fel erre a buszra? – néztem kérdőn és elég kómásan Robert-re, aki még mindig a homlokomon lévő piros kis puklit nézegette. Hirtelen eszembe jutott a tegnap este történtek. Riadtan húzódtam el tőle. Féltem, de mégis válaszokat vártam tőle.

- Jó reggelt édesem. 8:20 van. Este miután az állomáson elájultál és megjött a busz, a karomban felhoztalak. A buszsofőr elég gyanakvóan nézett rám, miközben egy látszólag semmi életjelet nem mutató lányt cipelek fel a buszára. Szerintem képes lett volna a vén fráter kihívni még a rendőrséget is. Persze aztán megnyugtattam, hogy csak alszol. – látszólag ő ezt nagyon viccesnek találta, de én ezt nem élveztem annyira, mint ő.

- Én meg már azt hittem csak álmodtam az egészet. – morogtam sértődötten, majd a homlokomhoz kaptam, mert újra belesajdult a fájdalom. Sikerült lefejelnem az előttem lévő ülést, miközben egy nagyot fékezett a busz.

-  Ne legyél már ennyire mogorva. Örülj neki, hogy aludhattál. Én egész éjjel ébren voltam és rád vigyáztam. Eléggé feltűnő volt a viselkedésed. Álmodban beszéltél. – vigyorodott el önkéntelenül, majd felemelte az államat és megpróbált megcsókolni, de nem hagytam. Villámcsapásként jutott eszembe az álmom témája és szereplője. Robbal álmodtam, és ahogy visszaemlékeztem, nagyon energikus és élvezetes álom volt. Belepirultam az emlékbe, és úgy tűnik még jó, hogy Rob ott volt és valahogy lecsendesített. Még mindig kételkedtem abban, hogy tényleg ő az.

- Nyugi szerintem aranyos voltál. Olyan szép vagy álmodban. – nézett rám, majd szavai hallatán lassan visszakúszott fejembe a biztonság gondolata. Valami azonban nem hagyott nyugodni. Az az érzés, hogy nem először történik velem ilyesmi. Mikor fölém hajolt és lefogott az már egyszer megtörtént. De életem során hála az égnek még nem történt ilyesmi. Akkor honnan ez az érzés? Korábban is volt már Deja vu-m, de azok mások voltak. Nem ennyire konkrétak. Ez az emlék, ha nevezhetem tényleg emléknek, bár butaság lenne annak nevezni, kötődik hozzám. Miközben ezen gondolkoztam a busz egy hídhoz ért, amely nem volt sem hosszú, sem nagy és dicső. Csak egy egyszerű kis tákolmány. Nem gondoltam volna, hogy ilyen vidékekre is megy járat.

- Rob, nem tudom mire volt jó az tegnap, hogy a frászt hoztad rám. Szép szavakkal is el lehetett volna érni, hogy felszálljak a buszra. Bár akkor is, nem értem miért kellett otthagynom csapot-papot és elutazni most veled. Még az irodába se szóltam be, hogy eljövök. Mi van, ha keresni fognak a kollégák? Nem adtam le a cikkeimet sem. Ezek után nem tudom, hogyan várod el, hogy bízzak benned. Furcsa vagy. – bukott ki belőlem az őszinte gondolat. – Rengeteg kérdésem van. Miért utazunk el? Hova megyünk? Miért nem szóltál előre? Miért viselkedtél velem úgy tegnap este és miért… - nem bírtam befejezni a mondatot, mert rám jött a sírhatnék. Csendben hullattam a könnyeim, nehogy az utasok észrevegyék.

- Nem mondom azt, hogy ne haragudj, mert teljes joggal haragszol rá. Csak annyit kérek, hogy bocsáss meg, amiért nem mondtam előre. – kezével letörölte arcomról a könnycseppeket. Nem mert közeledni, és láttam rajta, hogy borzalmasan fáj neki, hogy megbántott.

- Később majd válaszolok a kérdéseidre, de most elég sok fül hallhatná azt, ami nem publikus. Viszont pár kérdésedre tudok választ adni. Tegnap előtt beszóltam az újsághoz, hogy kivennéd a szabadságod, amit sosem használtál fel. Kicsit meg is voltak lepődve, de örültek, hogy végre lazítani mész.  Barackot pedig Margaret néni fogja etetni, ahogy azt már tegnap is mondtam. Adtam neki egy pótkulcsot, és megígérte, hogy a virágaidat is öntözni fogja. Sajnálta, hogy elmész. Azt mesélte, hogy nagyon jóban vagytok, ezért gondoltam rá a lakással kapcsolatban. – mondta, majd egy kis bánatos mosolyt láttam átvillanni az arcán. Az üvegen át a felhők nem tűntek olyan szépnek, mint tegnap, gondoltam esni fog. Igazam is lett. Fél órán belül elkezdett zuhogni, és mi is elértük lassan uticélunkat.

- Ha leszálltunk – szólt Rob – elmegyünk egy ismerősömhöz, aki itt lakik és szívesen lát minket. Egy Darkmory nevű kis faluba tartunk. Előre szeretném, ha felkészülnél. Az utazásunk nem lesz mindig kellemes, de én veled leszek mindig, és segítek mindenben. Nem kell félned.

- Ha most elárulod, hogy hova tartunk, akkor miért nem láthattam, hogy merre jövünk? – kérdeztem.

- Mert nem akarom, hogy ide többet visszajöjjünk. Egyszer is elég, lesz itt járnod. Azért mondom ezeket, mert szeretlek Leah és nem akarom, hogy bajod essen. – mondta végül és közben lassulni kezdett a busz, mígnem megállt. – Egyébként meg az út felét végigaludtad, szóval még a kendőt sem kellett használnom. – mondta végül. Leszálltunk. Az összes holmimat lehoztam, ami nálam volt, semmit nem akartam fenn felejteni. Az első dolog, amit megláttam, az „Isten hozott Darkmory-ban” tábla volt, melynek a felirata alatt a falu címere volt látható. Nagyon szép és különleges volt. A címer 4 felé volt osztva. Felsőrészén baloldalt egy szablyát fogó kar, jobboldalán pedig egy fekete nyitott könyv volt. Alul ugyan ez csak átlóban helyezkedett el. Díszes virágok és indák fonták körbe a pajzsforma címert, melyet két angyal tartott. Gyönyörű szép volt, és azonnal megnyerte a tetszésemet. A főút mentén haladtunk, mert a kis faluban ez az egy út szelte ketté az egészet. Tényleg kicsi volt. Alig pár ház szegélyezte az utat, beljebb viszont már apró kisutcákat és boltokat is fel lehetett fedezni. Az út szélén az első ház egy fogadó volt, elég régimódi. Volt még ott egy pékség, egy cukrászda, ruhabolt, hajszalon, egy kocsma és egy kisebb market is. A kisváros egy völgyben feküdt, melyet az úton kívül még egy kis patak is átszelt. A völgy egyik felében az erdő szélén egy templom magasodott, melynek fehér tornyát már messziről kiszúrtam. Az eső még mindig szakadt, és igyekeztünk egy száraz helyet találni magunknak. Rob a fogadó felé húzott. Volt valami különös, vészjósló érzésem a kisvárossal kapcsolatban. Mielőtt még bementünk volna, megláttam az ajtó felett lévő táblát, amin ez állt: Magányos Tölgy Fogadó. Belül is pont ugyanolyan régimódi volt, mint kívülről. Csurom vizesek voltunk, és kisebb tócsákat hagytunk magunk után a hajópadlón. Középen egy nagy faasztal volt, mely mögött egy kedves középkorú, de már őszülő hajú, mosolygós hölgy állt. Az épületben szinte minden fából volt. Itt lenn az ivóban már befészkelték magukat a szokásos helyükre a törzsvendégek. Igaz, hogy csak 9 óra volt, de ez senkit sem zavart meg az italozásban.

- Jó reggelt! Egy szobát szeretnénk. – mondta Rob, miközben engem szorosan átkarolt, hogy ne fázzak annyira a nedves ruháimban.

- Szervusztok, kedveseim! Nézzenek oda milyen fiatalok. Csak nem házasok? Áh mindegy is, úgyis a legjobb szobámat fogják kapni. Egy nevet legyen szíves. – a kedves hölgy már fel is lapozta a vendégkönyvét, amiben a számláit is vezette.

- Robert. Robert Copsfiel. - mondta. A fogadósnőnek elkerekedett a szeme, úgy bámult ránk.

- Te vagy Robert Copsfiel? Az öreg John Copsfiel legkisebb fia? – kérdezte.

- Igen.

- Hallod George! Ez a fiú a vén John fia. Gyere és köszönj neki, és tedd le azt a bugykost. – harsogta a fogadósnő.

- Nem hiszem el. A pici Robbi. Kiskorodban láttunk utoljára, mikor még pelenkás voltál. Na, gyere, öleld meg a te Mary nénidet. – húzta méretes keblére Mary néni Robot.

- Az a redves ménkű csapjon meg asszony. Még a pálinkámat se ihatom meg. Mi kell már megint? – csoszogott oda egy kupica pálinkával a kezében a George-nak szólított öregúr. Mikor meglátta Robertet majdnem kiesett a pohár a kezéből. Lerakta a fa pultra, majd nagy ujjongásban tört ki.

- Oh, a kis Robert! Mekkorát nőttél! Szervusz, fiam, szervusz! Mit keresel te itt Darkmory-ban ahol a madár se jár? – kérdezte az öregúr, miközben kezet fogott Robbal. – Na tudod mit, gyertek majd elmesélitek egy jó kis reggeli mellett. Meg kell kóstolnod a legfinomabb nedűt a városban, amit persze én főzök sutyiban lent a pincében. – tette hozzá George bácsi kaján mosollyal.

- Még mit nem! – förmedt rá Mary néni. – Először felmennek és vesznek egy forró fürdőt meg száraz ruhát. Biztosan át vannak fagyva. Meg ne fázzatok nekem. Itt a kulcs a szobához. Az emeleten, a folyosó végén jobbra az első ajtó a tiétek. Egy óra múlva várunk lenn, addigra elkészítem a reggelit. – mondta Mary néni.

- Köszönjük szépen. Hamarosan itt vagyunk. – köszönte meg Rob, majd kézen fogott és felmentünk a lépcsőn az emeletre. A folyosó nem volt hosszú. Kétoldalt szobák ajtajai sorakoztak, és festmények lógtak a falakon. Szinte mindegyik megvolt vagy 100 éves. A folyosó végén jobbra az első ajtó volt a miénk. Az ajtón és a kulcson is a 21-es szám díszelgett. Rob kinyitotta, és sietősen behúzott rajta. Belülről kulcsra zárta, és nem értettem mire ez a sietség. Az ágyon 2 törölköző volt kikészítve. A fürdőszoba a fogadó régimódiságához képest nagyon modern és új volt. Teljesen átáztunk. Még jó, hogy volt annyi eszem, hogy odaraktam a táskámba váltóruhát „ki tudja, mi történik” szempontból.

- Nem baj, ha én megyek először fürdeni? Nagyon szívesen vennék egy forró fürdőt. – kérdeztem Robot, akiben újra úgy éreztem tudok bízni.

-  Nem dehogy! Éppen ezt akartam ajánlani.

- De nem akarom, hogy megfázz. Aztán még beteg lennél. Addig nézz körül, hátha találsz száraz ruhát. – javasoltam neki.

- Persze oké, de menj már, mert idefagysz. – sürgetett. Bementem a fürdőbe és levetkőztem, míg a kád megtelt forró vízzel. Nagyon jólesett jéghideg ruháim után a meleg víz. Melegséggel töltött el a tudat, hogy Rob itt van velem, és furcsa volt, hogy a tegnap este után újra úgy viszonyulok hozzá, mintha semmi sem történt volna. A kifogás, amivel idehozott, nem valami nagy szám, hogy „nem mondhatja el” és, hogy „majd mindent megtudok időben”. Valahogy ez eléggé nyugtalanító volt, de a forró fürdő és a tudat, hogy itt ismerik Robot és a családját megnyugtatott. Akkor jöttem rá, miután végeztem a fürdéssel, hogy a törölközőt bezzeg kint hagytam. Kinyitottam a fürdő ajtaját, és kinéztem, hogy egyedül vagyok-e, majd kiosontam. Nem láttam Rob hol van. Biztos szárazruhát kér Mary nénitől. – gondoltam. Ajtó csapódást hallottam, de tovább törölköztem, mivel gondoltam a folyosóról jön a hang. Magam köré csavartam a törölközőt. A táskámban kerestem a száraz ruháimat, a vizeseket pedig kiraktam száradni a székre.

- Mit keresel? – kérdezte hirtelen Rob. Nem hallottam mikor jött be, olyan halkan járt.

- A száraz ruháimat. Tudod, én mindenre gondolok és otthonról hoztam egy-két dolgot mielőtt eljöttünk volna. – válaszoltam egy kicsit sértődött hangon, hogy éreztessem vele, még mindig haragszom, amiért csak úgy szó nélkül elhurcolt ide az Istenháta mögé.

- Jó ne haragudj rám. Majd mindent el fogok mondani, de egyelőre még nem érzem úgy, hogy fel vagy készülve. – mondta halálos komolysággal. Tényleg nem viccelt, és ez nagyon meg tudott döbbenteni. Mielőtt még felocsúdtam volna a gondolataimból, megfogott és ledöntött az ágyra.

- Szeretlek, és azt akarom, hogy mindig velem legyél. – mondta és azzal a huncut nézésével nézett rám.

- De ugye tudod, hogy körülbelül már egy hete nem voltam veled. – mosolyogtam rá csalfán és elkezdtem kigombolni az ingét. Mikor leesett neki a tantusz, heves ölelkezésbe és csókolózásba kezdtünk és bepótoltuk azt az elmaradt egy hetet. Kezdtem megint azt érezni, hogy minden újra a régi. Nem tudtam, hogy ezt most a forró fürdőnek és a meleg szobának, vagy inkább az ölelésének hatása. Egy óra múlva lementünk reggelizni és máris jobb volt a hangulatunk. A folyosón menet még egyszer-kétszer megmutattam neki, hogy ki a főnök, majd leértünk Mary nénihez és George bácsihoz. Egy asztalnál vártak minket ahol minden féle finom étel volt kikészítve nekünk.

- Jajj kedveskéim mi tartott eddig? Kétszer kellet megmelegítenem a kávét. – sopánkodott Mary néni.

- Ne tessék haragudni, csak kerestük a pulcsimat. – vágtam rá és kissé bele is pirultam.

- Oh, semmi baj drágám. De mi még nem is ismerjük egymást. Én Marianne Folkrem vagyok, ez itt meg a férjem George. De szólíts csak Mary néninek. – átölelt, adott két puszit, majd átadott a férjének.

- Kézcsók kisasszony. George Folkrem. De csak George bácsi. Örülök, hogy találkoztunk. – fogott kezet velem a vén kujon, miközben ősz bajusza alól mosolygott rám. Kedves, már idősödő házaspár voltak.

- Szintén örülök, hogy találkozhattunk. Én Leah Swallow vagyok és…

- És az én barátnőm. – fejezte be a mondatot helyettem Rob. Kissé meglepett ez a hirtelen tett kijelentés, de végül is igaz volt, úgyhogy nem is gondolkodtam ezen tovább.

- Csináltam egy kis reggelit. Remélem, szeretitek s sültszalonnát meg a tojást. Van itt minden, szolgáljátok ki magatokat. Egyetek. – bíztatott minket Mary néni. Nekiláttam a reggelimnek, ami íncsiklandozó illatot árasztott.

- No, és mi újság van a nagyvárosban? Apád, hogy van Robert? Már évek óta hírét se hallottuk. – kérdezte George bácsi.

- 6 éve halt meg, szívrohamban. Az orvosok már semmit sem tudtak tenni. Veleszületett betegsége volt. - válaszolt Rob. A házaspár kissé megütközve hallgatták az új hírt.

- Részvétünk. Bármit tehetünk értetek csak szóljatok. A legkevesebb, hogy ingyen szállhattok meg, ne is gondolkodjatok a pénzen fiam. Egyébként sem fogadnánk el tőletek, hiszen szinte családtagok vagytok. – mondta Mary néni.

- Nos, hogy ezt tisztáztuk, mondjátok, mi járatban vagytok erre? – kérdezte George bácsi.

- Igazából csak átutazóban. Megmutatom Leah-nak a várost, ahol oly sokszor töltöttem a nyarakat gyerekkoromban, aztán megyünk tovább. Nem maradunk sokáig. – taglalta Rob, majd belekezdett a reggelijébe.

- Milyen kár. Annak viszont örülünk, hogy eljöttetek, és hogy újra láthatunk téged. De ne beszéljünk most a búcsúzásról. Meséljetek! Hogyan találtatok egymásra? – kérdezősködött Mary néni.

- Jaj Marianne ne legyél már olyan kíváncsi. Hagyd őket enni. Egyébként is biztosan nem szeretnék elmondani. – vitatkozott vele George bácsi.

- Ugyan dehogy. Nagyon szívesen elmeséljük. – bólogattam. – Igazából már lassan 1 éve együtt vagyunk Roberttel. Milyen különös épp most jut eszembe, hogy már csak alig egy hét és évfordulónk lesz. Egy közös barátunk Jane hozott össze minket, vagy inkább a sors akarta így, nem is tudom. De az biztos, hogy Jane-nek köszönhetem, Robertet, és nagyon hálás vagyok a legjobb barátnőmnek. – meséltem.

- Milyen aranyos történet. Emlékszem a mi történetünkre még George-dzsal. Az egy kemény téli napon történt amikor George még fess fiatalember volt és vadászatról jött vissza a prémekkel megrakva, én meg kimentem az udvarra a kúthoz vízért, ez a lókötő meg rám akarta sózni egy-két prémjét, én meg hoztam a puskát, mert azt hittem hegyi medve. – mesélte Mary néni múltba révedő tekintettel.

- Majdnem kiluggatott ez az eszement nőszemély, – morgolódott George bácsi, de azért kajánul rákacsintott Rob-ra. – de már akkor tudtam, hogy ő lesz az, akit az oltár elé viszek. No, de fiam! Itt ez a jó kis paprika pálinka. Ezt kóstold meg, ha már ilyen szép férfivá termettél. – nyújtotta oda George bácsi a kupica pálinkát Rob-nak. Így ültünk még egy darabig. Ők elpálinkázgattak az asztalnál, nekem meg Mary néni mesélt arról, hogy micsoda rossz gyerek volt Robert. Féltizenkettőkor felmentünk a szobába, mert Rob egész éjjel nem aludt, és a pálinka is megtette a hatását. Az ágyban feküdtünk. Igaz én nem voltam álmos, de jólesett, ahogy ott fekszik mellettem, átkarol és melegít. Szerettem őt, akármit is csinálhatott. Elrabolhatott, hazudhatott, megcsalhatott volna, de nem számított volna, mert én szerettem őt, és ő is engem. Mi igazi lelki társak voltunk. Nem tudom, hogy létezett-e valaha ilyen két ember között, de én úgy éreztem, hogy egész életemben őrá vártam.

3.

 

Már késő délután volt, amikor felébredtem, 5 óra körül. Nem voltam álmos, de jólesett az alvás, és valószínűleg az időjárás is rásegített. Kinézve az ablakon láttam, hogy már nem zuhog, csak szemerkél, és ez már jó hírnek számított. Egy csókkal akartam ébreszteni Rob-ot, de ő nem volt ott mellettem. Biztosan lenn van Mary nénivel és George bácsival. – gondoltam. Mary néni adott nekem egy-két vastagabb ruhát, ami ennek az időjárásnak jobban megfelel, mint az én lenge rövid ujjú pólóm, és ezért nagyon hálás voltam. Mary néni még egy szép sálat, George bácsi meg egy sörétes puskát akart adni, de mondtam, hogy nem lesz rájuk szükségem. Felöltöztem. Lementem a fogadó kocsma részébe, de nem találtam ott Rob-ot, csak egy-két ittas vendéget, akik azt állították, hogy látták elmenni egy hegyi oroszlán, két vagy három nimfa és egy sellő kíséretében. Darkmory kedves kis város volt, segítőkész lakosokkal. Egészen a szívembe zártam. Úgy gondoltam, ha már úgyis van egy kis időm, és nem találom Rob-ot, akkor körülnézek egy kicsit a kisvárosban. Az utcán sétálva találkoztam néhány furcsa emberrel, akik váltig állították, hogy jön a világvége, de ezeket leszámítva tényleg egy kedves kis közösség lakott itt. Ha jól tudom 1500 lakos élt itt, már hosszú ideje. Az utcákon sétálva újra belebotlottam abba a különleges címerbe, amit idefelé jövet láttam. A nyitott könyv a szablyás kar, és az angyalok. Ezt a címert most egy kőtáblán pillantottam meg, mely útmutatásul szolgált a helyi látványossághoz. Ez állt a táblán:

 

Darkmory

1909-ben az itt letelepedett Barnes család alapította

Darkmory városát. Egy szerencsétlen tűzbaleset

miatt nevezték el Dark memory-nak, azaz Sötét emléknek a várost,

melyben, a Barnes család háza leégett 1929-ben.

A ház alapjainak romjai máig láthatóak.

 

A táblán egy nyíl mutatta a romokhoz az irányt. Gondoltam legalább megtudok egy kicsit többet arról a helyről, ahova Rob valamilyen céllal hozott. A szürke felhők még egyhangúbbá tették a város macskaköves kisutcáit. Éppen az egyiken ballagtam, de már körülbelül 10 perce. Ballra is, jobbra is kanyargott az út, majd emelkedni kezdett. Az utcának vége szakadt és kicsit messzebb egy domb tetején láttam meg a romot. A vizes fűben lépdeltem felfelé, úgy éreztem mintha valami odavonzana. Mikorra felértem elállt az eső. Már csak a fákról lecsöpögő vízcseppek és a szürke esőfelhők emlékeztettek a zivatarra. Közelebb mentem és megláttam a következő táblát.

Barnes család

1929-ben a máig rejtélyes tűzbalesetben leégett

a várost alapító család háza. Nagy veszteség volt

számukra, hogy nemcsak otthonukat, hanem lányukat,

is elveszítették a tragédia során. A város feljegyzéseiből

találunk utalásokat, hogy e miatt a tragédia miatt

kapta a város ma is használt nevét.

 

Nem tudtam hova tenni ezt a tényt. Annyira ismerős volt valahonnan ez a történet. Épp azon gondolkodtam, vajon hol hallhattam erről, mikor a távolban a romoknál megpillantottam egy alakot. Magas, göndör hajú férfi állta a romok közvetlen közelében. Csak állt és nézte a ház falainak maradványait. Hirtelen ért a felismerés. Közelebb mentem a férfihoz, hogy lássam az arcát, de már tudtam, hogy ki az. Rob ott állt és arcáról a fájdalom, a lelkiismeret-furdalás, és a bűnbánat egyszerre volt jelen. Halkan közeledtem, nehogy megzavarjam. Furcsa volt, hogy éppen itt találom meg, pedig nem is kerestem volna itt. Odaértem hozzá, és megfogtam a kezét. Úgy tűnt tényleg sikerült halkan odalopóznom, mert kissé összerezzent az érintéstől.

- Szia! – köszöntem rá.

- Szia!

- Rob, mit csinálsz itt? Mikor felébredtem nem voltál sehol. Kérdezősködtem, de nem tudták merre mentél.– mondtam neki, mire ő nagyon elcsodálkozott ezen.

- Oh, csak sétáltam egyet, és itt kötöttem ki. De ha nem tudtad merre vagyok, hogy találtál meg? – kérdezte csodálkozva.

- Nem tudtam merre vagy, csak úgy valami idevonzott. Elolvastam a táblákat, és érdekelt a dolog. Szerinted miért égett le ez a ház? – kérdeztem kíváncsian.

- Az a baj, hogy jobban tudom, mint bárki más. – válaszolta szomorúan.

- Ezt nem értem. Honnan tudod?

- Tudod, el szeretnék mesélni neked egy történetet. Ezért jöttünk a városba, e miatt a ház miatt. A családommal sokszor jártunk ide, míg kicsi voltam, aztán az idő múlásával már nem jöttünk többet apám betegeskedése miatt. De amíg ide jártunk Mary néni és George bácsi vigyázott rám. Részben ők neveltek fel. Nagyon hiányoztak már. Sok év telt el anélkül, hogy meglátogattam volna őket, és most sem örülök, hogy apám halálhírét kellett hoznom. – mondta szomorúan.

- Mary néni mesélt nekem rólad, hogy milyen égetnivaló gyerek voltál. – mosolyogtam rá.

- Hát igen. Van benne valami. Volt olyan alkalom, amikor az én kis magánakcióim után már inkább átkozták a nevemet, de ennek ellenére tényleg mindig szerettek. Tudod, lehet, hogy ez most kicsit furcsán fog hangzani, de nem szeretném, ha most nagyon kiakadnál. – kérte tőlem.

- Huh, oké. Megpróbálok. De akkor legyél kíméletes. – ránéztem és láttam, hogy reménykedve néz rám. Gondoltam ez már haladás, hogy már eleve így állok a dologhoz.

- Rendben. Meglátjuk, mit tehetek. – mondta, majd adott egy csókot és belekezdett.

- Szóval, az elején én sem hittem, hogy ez tényleg igaz lenne, de mára már tudom, hogy ennek köszönhetem, hogy újra rád találtam. – mondta boldogan.

- Mi az, hogy újra? – kérdeztem furcsállva.

- Ne vágj közbe! Majd megérted, csak hadd mondjam végig. – kérte. – Nos, én úgy hiszem, hogy közöttünk egy hihetetlen szoros kapcsolat van. Ezt igazolja az, hogy most rám találtál, és az, hogy még mindig itt vagy velem, és nem mentél haza az első busszal, vagy az, hogy néha tudjuk, a másik mire gondol. Ez a kapcsolata azért jöhetett létre, mert szeretlek. Jobban min bárki mást a világon. Örökkön örökké szeretni foglak, és régen is szerettelek. Nem ebben az életünkben. – mondta.

- Én is nagyon szeretlek, jobban, mint te azt gondolnád, de ezt hogy érted? Nem ebben az éltünkben? – kérdeztem.

- Szerelmem. Nagyon szeretem, hogy ilyen kíváncsi vagy, de hadd fejezzem be és akkor megérted. – mondta, miközben nem tudta elrejteni huncut mosolyát. Biztosan ezzel vette le a lábáról Mary nénit is  amikor kicsi volt. - Igen, az előző életünkben. Mert amikor legelőször találkoztunk, az ebben a városban történt. Egymásba szerettünk, és ez a kötelék örökre összekötött minket. 1922-ben kerültem ebbe a városba, mint néger rabszolga. Te akkor 11 éves voltál, én meg 13. Rögtön megtetszettél nekem. Nagyon hasonlítottál édesanyádra, Rose-ra.  Pár év múlva mikor betöltötted a 16-ot, te is elkezdtél vonzódni hozzám, és pár hónap múlva már egymáséi voltunk. A szüleid nagyon kedves emberek voltak, ők nem úgy bántak a rabszolgákkal, ahogyan a többi telepes. Jó sorom volt nálatok. Csak a bátyád, Joshua éreztette velem, hogy nem egy rasszba tartozunk. A családod 1909-ben költözött erre a néptelen vidékre. Abban az évben született meg a bátyád, és rá 2 évre te is. Egyre több ember költözött erre a vidékre a föld termékenysége miatt, de mivel eléggé kicsi ez a völgy, csak kettő vagy három másik család költözött ég ide. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy kitörjön a baj. Mivel én színes bőrű voltam, te pedig egy nemes lánya, ezért nem nézték jól az emberek a mi kapcsolatunkat. William Barnes, az apád nem ellenezte különösebben a dolgot, mivel ott volt neki a bátyád, akire a halála után az összes részvényét és a család vezetését ráhagyhatta. Viszont Joshua-nak a fejébe szállt a hatalom, és elvakította a becsvágy. Mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy mi összeházasodjunk, és ezt apádnak sűrűn hangoztatta is. A többi család sem nézte jó szemmel, hogy egy ilyen magamfajta rabszolgának fehér felesége legyen. A szüleid a bátyád unszolása ellenére fel akartak szabadítani, de ez már nem változtatott volna semmin. Ha hozzám jöttél volna, velem együtt számkivetett lettél volna, ezt pedig nem akartam. Hiába volt Amerika elnézőbb és megengedőbb hely, mint Anglia, a négereket mindenütt lenézték. A baj így is úgy is megtörtént. 1929-ben felgyújtották az épületet, ahol a többi rabszolgával voltunk elszállásolva. Azok az emberek, akik lenézték apád jószívűségűt és gyengédségét a rabszolgákkal szemben, a Joshua vezetésével meg akartak ölni. Szerencsém volt, mert nem voltam bent, viszont az össze többi barátom odaveszett. A legrosszabb mégis az volt, hogy a tűz terjedni kezdett a főépület felé. A szüleid mit sem tudva még a bátyád tervéről őt és téged keresni kezdtek, de a ők még időben kijutottak. Az emberek a családodat nem akarták bántani, csak engem. Segítettek oltani a tüzet, de a veszélyt nem merték vállalni, hogy bemenjenek érted. Apád be akart rohanni, hogy kimentsen, de le kellett fogni, hogy ne tegye. Én nem voltam a házban, hanem apádtól még előző nap elkéredzkedtem, hogy elmenjek a legközelebbi városban. Neked mentem gyűrűt venni, hogy legyen mivel megkérnem a kezedet. A családodon kívül még eljártam dolgozni egy rendes emberhez, aki fizetést adott. Ebből a pénzből vettem gyűrűt. De a lényeg, hogy mikor már a völgyet övező doboknál jártam, megláttam az égő házatokat. Ahogy tudtam rohantam az erdőn át, hogy odaérjek időben. Nem tudtam, hogy merre vagy, ezért mikor odaértem téged kerestelek. Megkérdeztem az embereket, hogy nem láttak-e esetleg, de a kérdezősködés közben meglátott a bátyád és azt mondta, hogy látott engem, ahogy felgyújtottam a házukat. Üldözni kezdett, de én berohantam házba, hogy megkeresselek. Nem mert utánam bejönni. Még most is emlékszem a recsegő ropogó gerendákra, arra a borzasztó hőségre, és a testemet mardosó lángokra. A füst és a rémület kezdett megbénítani, de még eljutottam a szobádig. Ott feküdtél, és békésen aludtál. Felkaptalak, és le akartam veled rohanni a lépcsőn. A ház már omladozott. Egy égő gerenda szakadt le a mennyezetről eltorlaszolva az utat. Megpróbáltam a forró fát arrébb taszigálni, és nagyjából sikerült is, de nem eléggé. Az emelet egyre jobban égett és omladozott a tűzben, olyan volt, mint egy forró katlan, vagy inkább a pokol. Visszamentem és a másik lépcsőn kivittelek a házból, de addigra már nem volt esély. Odavittelek a szüleidhez, akik élesztgetni próbáltak, de te aludtál tovább édesen. Füstmérgezés miatt haltál meg, és én akkor azt hittem ennél már nem lehet rosszabb. De történt. Ezek után… - Rob a könnyeivel küszködött. Megpróbálta befejezni a mondatot. – Engem megbüntettek, és fel akartak akasztani. Hiába bizonygattam volna, hogy nem én tettem, apád a befolyásával sem tudott volna mit kezdeni velem. És sajnos apád szava az emberek szemében hitelét vesztette. Azt mondták az emberek rá, hogy az ő hibája, ami történt. Az, hogy engem elkényeztettek, és túl jó sorom volt náluk vezetett ehhez. De apád már nem tudta, hogy mit higgyen. A bátyádnak a szavát nem tudta hazugnak vélni, ezért végül engem is a halálba küldtek. – mondta végül, majd erősen megszorította a kezem és rám nézett.

- Hiszel nekem Leah? Őszintén, az elején én sem hittem el. Tudom, hogy ez megrázó, de igaz. Nem vagyok őrült. Szerintem ezt a köteléket már te is észrevetted. Hiszen csak alig egy éve vagyunk együtt, de sokkal többnek tűnik. – mondta. Ezt nem vártam. A gondolatok villámgyorsan cikáztak a fejemben. Kezdett összeállni a kép. Azért olyan ismerős ez a város. Azért van a sok deja vu, és azért bízom feltétlen Robert-ben. A kérdések elözönlötték az agyamat és minél hamarabb fel akartam tenni őket, ám hirtelen minden elsötétült. Nem éreztem semmit.

4.

 

Eltűnt Rob, eltűnt a táj és még a leégett ház romja is. Már az eső illatát sem éreztem. Minden fekete és koromsötét lett körülöttem. Hirtelen füstszag csapta meg az orrom. A távolban egy furcsa fény derengett. Valami odavonzott. Hívogatott az a világos pont. Elindultam, és ahogy egyre közelebb értem, rájöttem, hogy újra azon a dombon állok, ahonnan az előbb eltűntem, csak éjszaka van. A ház még állt, de lángolt. A mellette álló kisebb házról látszott, hogy pillanatokon belül összedűl. A füst marta a torkomat és csípte a szememet, és ahogy egyre közelebb értem éreztem a tűz a gonosz forróságát. Elmentem a vizet hordó emberek mellett. Voltak akik jajveszékeltek, kiabáltak, szinte eszüket vesztve rohantak sírtak. Köztük felismertem két embert. Nem tudom honnan, de tudtam, hogy az egyikük Rose, az anyám, a férfi pedig William, az apám. Egy bizonyos Emma nevet ismételgettek. Meg akartam őket szólítani, de ők nem láttak engem. Ott álltam és láttam, hogy két férfi veszekszik. Egy néger és egy fehér. Biztosan Joshua és Rob az. A színes bőrű berohant az égő házba. A ház teteje hirtelen beomlott, és felcsaptak a lángok. Ekkor a férfi egy lánnyal a kezében kilépett egy másik ajtón a tűzből. Odavitte a lányt a szüleihez, akik megpróbáltak életet lehelni halott lányukba. A sötét bőrű fiú ott térdelt a lány mellett és mindent megtett, hogy ne vegyék észre, hogy sír. Közelebb mentem. Ott álltam a halottfehér lány mellett, akinek a ruháját megperzselte a tűz, szőkésbarna haja zilált volt. Úgy feküdt, mintha csak aludna. Ismerős volt. Közelebb hajoltam hozzá. Ekkor láttam csak meg a bőrén az elszíneződéseket. Meg akartam tapintani, vajon meleg-e még a teste, vagy tényleg meghalt, ám ekkor kinyitotta szemét és elkapta a csuklómat. Minden elsötétült. Csak a fekvő lány és én maradtunk a feketeségben. Rám meredt kék szemeivel, de csak nézett és nem engedte el a kezemet. Fel akartam állni és elmenni, de nem engedett. Mintha kétségbeesést véltem volna felfedezni a szemében.

- Ki vagy te? – kérdeztük egyszerre.

- Emma Barnes, Leah Swallow. – mondtuk megint egyszerre ezzel a furcsa érzéssel. Nem értettem mi ez az egész és ki ez az Emma. Ebben a pillanatban rám mosolygott, majd szertefoszlott a feketeséggel együtt.

- Leah, Leah! Ébredj fel! Jól vagy? Nyisd ki a szemed! Hallasz engem? – kérdezte egy akaratos hang. Megpróbáltam kinyitni a szememet, de annyira világos volt, hogy csak foltokat láttam. Robert volt az, aki unszolt a válaszadásra. A karjaiban tartott, de nem értettem, hogyan kerültem a földre.

- Robert, mit keresek én a földön? – kérdeztem csodálkozva.

- Oh, hála az égnek, hogy észhez tértél! Elájultál miközben meséltem neked. – mondta. – Azt hittem kicsit jobban fogadod majd.

- Robert – kezdtem bele – én nem csak a hír miatt ájultam el azt hiszem. Egy álmot láttam, ami arról szólt, amit te most meséltél. A végén pedig beszéltem a halott lánnyal. Aki szerinted én vagyok, azaz voltam.

- Az nem álom volt – ámult el – hanem egy emlék. És igen, az a lány te voltál. Azt nem hittem, hogy ilyen hamar eszedbe fognak jutni ezek az emlékek, de csak reméltem, hogy ez a hely segíteni fog. Azt meg végképp nem reméltem, hogy beszélsz is majd vele. - jegyezte meg.

- Teljes képtelenségnek tűnik, bár én lassan semmin sem csodálkozom. – jelentettem ki.

- A lényeg, hogy rendben vagy. Mid fáj? – érdeklődött.

- Semmim tényleg, jól vagyok, csak kicsit még kótyagos. Annak viszont örülnék, ha nem kellene a maradék napomat a sárban töltenem. – mondtam neki bágyadtan, de azért egy mosolyt nem tudtam visszatartani.

- Oh, ne haragudj, máris visszaviszlek a fogadóba. – szabadkozott. – Fel tudsz állni?

- Szerintem menni fog. – válaszoltam, de mielőtt még megpróbálhattam volna felkapott a karjába és már vitt is.

- Költői kérdés volt. – vigyorodott el, és lassan lefelé vette az irányt a kisutca felé.

- Tegyél le! Tudok én járni. Tegyél le, különben megbánod! – ficánkoltam a karjaiban, mire ő nem nagy lelkesedéssel, de letett.

– Köszönöm. – mondtam végül, majd egy puszival jutalmaztam. Átfogta a derekam és így mentünk lassan a Magányos Tölgy fogadóig.

 

 Folyt.köv.! :)

 

 

Címkék: regény novella

A dzseki

2011.06.06. - Dosi Szólj hozzá!

  Itt áll már vagy 30 éve, ez a kopott bőrkabát. Nemzedékről nemzedékre hordták a ruhadarabot. Anya lányának, testvér testvérnek adta tovább, s most az enyém. Azaz csak volt az enyém. Már nem hordom. Gombjai is többször leszakadtak. Minek is hordanám, hisz felesleges. Egy halott divat emléke csak.

Egy rendes, szép környéken laktunk a családommal, egy sorházban. Az öcséimmel kijártunk esténként dobni egyet a palánkra, apám az autóját bütykölte, anyám meg mindig mindentől óvni próbált. Emlékszem, aznap történt, július 21.-én, Csaba születésnapján. Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen nagy hatással lesznek rám az órák és a percek. A csajokkal a helyi plázából jöttünk ki és éppen a bőrdzseki volt rajtam. Vásárolgattunk, pletykálgattunk, de csak egy könnyed szerda este volt, ezért többről szó sem lehetett. A klub előtt vártam, hogy jöjjön értem Gergő, mivel megígérte, hogy haza visz a motorjával. Kis idő elteltével a mocit még mindig sehol se láttam. Lassan a nap is végleg lement és a lámpák is kigyúltak. A lámpa fénye körül nyüzsögni kezdtek a különféle bogarak. Arra gondoltam, vajon mit csinálhat Gergő, vajon miért késhet. Kinéztem magamnak egy közeli padot. Odamentem, és elővettem a mobilomat, hogy elüssem valamivel az időt. Már megnéztem mindenki állapotát a facebookon, amikor rápillantottam az órámra, és megláttam, hogy már 20 perc telt el azóta, hogy várok.

- Furcsa. Sosem szokott késni ennyit. Biztos valami halaszthatatlan dolga akadt. De akkor legalább felhívhatott volna. – gondoltam kissé bizalmatlanul, majd az jutott eszembe, hogy felhívom.

Hosszan kicsöngött, majd sípolt hármat és foglaltat jelzett. Nem álltam ott teljesen elkeseredetten, inkább úgy gondoltam, haza megyek gyalog, hiszen nem messze volt onnan a házunk. Hazafelé még megpróbáltam felhívni, de ugyanúgy nem vette fel. Kezdtem elfáradni. Azért nem kis teljesítmény egész nap magas sarkú cipőben caplatni. Aggódni kezdtem. Vajon mi történhetett? Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de nem volt egyszerű kiverni a fejemből a gondolatot, hogy valami baja eshetett. Eltelt még pár perc. Pontosan 22 óra 22 percet mutatott az órám, és azt kívántam bár felhívna Gergő, hogy legalább beszélhessek vele, hogy jól van-e. Ebben a minutumban a telefonom megcsörrent és nem is akarta abba hagyni, csak mire nagy nehezen előkotortam a táskámból és felvettem. Gergő hívott.

- Micsoda véletlen! – gondoltam.

- Helló!

- Szia! Ne haragudj, amiért nem tudtam érted menni, elhúzódott a munka, és most nagyon benne vagyunk a dologban. Bocsi, amiért még fel sem hívtalak. Lent voltunk az aknában, és nem volt térerő. Csak most láttam, hogy kerestél. Ne haragudj! Hazavitt valaki? – kérdezte bocsánatkérően.

- Nem. Úgy döntöttem, hogy hazasétálok inkább. Egyébként semmi baj. Csak már azt hittem valami bajod esett, hogy nem vetted fel rögtön.

- Oh, dehogy. Hisz ismersz. Velem nehéz kikezdeni. – hallottam a telefonon keresztül, ahogy nevet, de még mindig szégyellte magát a dolog miatt.

- Egyébként most min dolgoztok? – tudakoltam kíváncsian.

- Semmi különös, csak egy új extra a lökhárítóra. – hadarta nekem, bár éreztem a hangján, hogy valami bántja.

- Ja, oké. Akkor, majd ha végeztél, gyere át hozzám. – ajánlottam fel neki.

- Persze, rendben. Szia, szeretlek. – búgta a telefonba, majd gyorsan letette.

- Felettébb gyanúsan viselkedett. Úgy gondoltam, lehet, hogy csak túlreagálom az egészet, ezért, hogy ne legyek feleslegesen féltékeny, elmentem a műhelybe, ahol dolgozott. Benyitottam, de nem találtam senkit, csak Andort, aki meglepődve ugrott ki a szerelőaknából.

- Szia! Te mit csinálsz itt? Nem neked is a Csaba buliján lenne a helyed? – kérdezte meglepődve.

- Szia, Andor! Mi? Csabának ma van a szülinapi bulija? Teljesen elfelejtettem. Nem láttad Gergőt? – tudakoltam tőle, de már előre tudtam, hogy valamihazugság lesz a válasz.

- Nem, én nem láttam. – dadogta. – Biztosan … már … átment hozzád és ott vár téged.

- Ez gyanús. Andorral már 15 éve ismerjük egymást és nagyon jó barátok vagyunk. Együtt jártunk általános iskolába is, ezért tudom milyen, mikor hazudik nekem és milyen, mikor megpróbálja elpalástolni az érzéseit. Úgy gondoltam, nem foglalkozok vele, inkább utána járok magam. Egyébként meg, ha nincs semmi és csak képzelődöm, akkor meg elmegyek Csaba bulijába és kirúgok a hámból. Mondjuk mostanában eléggé keveset vagyok Gergővel és ha együtt vagyunk, akkor sem érzem úgy, hogy szívesen van velem, nem csak kényszerből. – miután végiggondoltam a dolgot, döntöttem.

- Igen. Lehet, hogy igazad van. Remélem nem váratom meg. Múltkor is otthon lepett meg. Akkor megyek haza. Ne dolgozz sokáig! Szia! – köszöntem el, majd elindultam a kijárat felé.

- Egy 10 perc és én is végzek, aztán utánatok megyek a buliba. – mondta.

- Rendben!

- Várj! – kiáltott utánam Andor – Ésszel bulizz, és csak mértékkel!

- Nem biztos, hogy megyünk, de jó, rendben! Szia! – mondtam végül és kiléptem az utcára.

- Andort nagyon szeretem, a legjobb barátom. Mindig óvni próbál. Már gyerekkorunkban is olyan védelmező típus volt. Harmadikban megvédett egy csapat felsős fiútól, mikor ők kicsúfoltak a fogszabályzóm miatt. Gimnáziumba is egy helyre jártunk. Micsoda emlék volt, amikor együtt táncoltunk a szalagavatón. Most pedig Gergővel együtt dolgozik az autószerelő műhelyben. Örülök, hogy jól kijönnek egymással. – ezeken gondolkoztam magamban, miközben mentem az utcán hazafelé, ám hirtelen eljutott a tudatomig valami. Andor azt mondta, hogy 10 perc és jön utánunk. UTÁNUNK!? Én nem is mondtam neki, hogy megyünk a Csaba bulijába. Akkor viszont kit értett a többes szám alatt? Basszus! Lehet, hogy ő tudja, hogy hol van Gergő? Biztos elment a buliba. De akkor miért hazudott? Nem akarja, hogy ott legyek? – a felismerés villámként csapott az agyamba. Reméltem, hogy nem lesz igaz a feltevésem, de nem nagyon volt rá már sok esély.

Gyorsan irányt változtattam és elindultam az ellenkező irányba. Aggódva, szinte futólépésben mentem el a műhely előtt, és láttam, hogy Andor épp akkor zár be. Utánam kiáltott valamit, de nem értettem. A gondolataim csak ekörül keringtek. Pár perc alatt elérkeztem abba a hangulatos bulizós helyre, ahonnan hangos, ütemes zene hallatszott ki. Tudtam, hogy itt tartják a bulit, hiszen ez a legjobb hely a városban és mindenki ide jár a barátaink közül. Belépve a diszkóba a villódzó fények miatt nem ismertem fel először ismerős arcokat. Hagytam, hogy a szemem és a fülem is megszokja a sötétet és az üvöltő zenét. A dohányfüsttől alig láttam az orromig, csoda, hogy az szórakozóhely jobb sarkában lévő kis asztalokhoz odataláltam. Az asztalnál Csaba az ünnepelt, Anna a barátnője, Miki, Jani, Flóra, Bence és még sok más ismerős és ismeretlen ült.

- Szia Csaba, sziasztok! Boldog szülinapot! – fordultam az ünnepelthez, aki szerintem már azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány.

- Helló! Köszi! Tudod nem értem miért mondogatja mindenki ezt, de nagyon élvezem! Minden piámat ők állják, pedig nem is ismerem őket! – próbálta suttogni a fülembe, de a hangos zene miatt mégis csak ordítás lett belőle.

- Jó, persze, persze! De nem láttad Gergőt?

- Ki az a Gergő? Melyiket keresed? Van itt több is! – mutatott körbe a már nem szomjas társaságon. Egy-két kéz a magasba lendült és integetett felém, de nem hiszem, hogy tudták, miért.

- Várj! Laura! Én szerintem tudom, merre találod. – szólt oda nekem Anna, aki akkor tudott még valamit a világáról – A kijárat felé láttam menni, de nem volt egyedül.

A további kérdések elől menekülve és kételyekkel telve indultam abba az irányba, amerre Anna mutatott.

A táncoló és az ölelkező tömegen átrágva magam próbáltam megtalálni végre valahára a kijáratot, de mást találtam helyette.

Ott állt Gergő egy ismeretlen lánnyal a tánctér szélén. Ölelkezve, csókolózva, szinte egymásba olvadva éppen azon voltak, hogy összetörjék a szívem. Sikerült. Láttam, ahogy Gergő arra a lányra néz, láttam még a füst ellenére is, hogy öleli magához, hogyan mosolyog rá, és milyen szenvedélyesen csókolja. Úgy, ahogyan engem már 1 hónapja nem. Nem bírtam tovább nézni. Nekem ez sok volt. Nem akartam, hogy meglássanak. A sajnálatuk, sőt a bocsánatuk sem kell.

Elrohantam a kijárat felé, szinte mellettük. Próbáltam észrevétlenül felszívódni, de nem sikerült.  Gergő meglátott és látszott rajta, hogy elhűlt benne az előbbi heves vér. Kirohantam az utcára. A könnyeimmel vízesésként zuhantak a ruhámra. Hullott a könnyem és a szívem veszettül fájt. Úgy éreztem, hogy ez a hetek óta tartó furcsa érzés csak egy múló állapot. Azt hittem ez változik majd. Reméltem, hogy rosszul láttam, és nem ő volt az, de túlságosan valós volt. Mintha egy tőrt szúrtak volna a mellkasomba. Ez az érzés a kígyómarással vetekedett. A falnak dőltem és úgy zokogtam. Hirtelen kicsapódott az ajtó és Gergő, majd az ismeretlen lány bukkantak fel. Mikor észrevettem őket el akartam szaladni, de elkapta a karomat és megállított.

- Laura! Figyelj! Én … meg akartam … akartam mondani, de nem tudtam hogy. – hebegte.

- Azt hiszed, ez most segít? Akármit mondasz, ezen már nem tudsz csak rontani. Hagyj elmenni! – ziháltam és el akartam futni, de ő megint elkapott, de én kitéptem magam a szorításából.

- Hagyj békén! Soha az életbe nem akarlak téged többé látni, fogd fel! – ordítottam neki a sírástól és zihálásomtól rekedten, majd átfutottam az úttesten. Ekkor volt 23 óra 23 perc, 23 másodperc. Nem hittem, hogy ilyen nagy hatással lesznek rám az órák és a percek. Leléptem a járdáról és épp a könnyektől áztatott arcomat törölgettem, mikor már csak egy hosszú dudaszót, egy teherautó cikázó fényszóróit és a csattanást észleltem.

 

 A hírekben aznap éjjel egy halálos gázolásról hallhattak a nézők a televízióban. Az áldozat egy 23 év körüli lány volt. Arca a felismerhetetlenségig zúzódott a szerencsétlenségben. Az egyetlen ismertetőjele, csak egy kopott bőrkabát volt.

Címkék: novella

Fázom

2011.06.06. - Dosi Szólj hozzá!

  

Nincs rajtam kesztyű. Egyébként is fázik a kezem. Kulcsoljam össze, vagy rakjam egymásra? Mit csináljak, hiszen ez a megszokott? Ez van, szokj hozzá! – gondoltam.

 Add már ide! – szólt, majd a kezeim után nyúlt, hogy felmelegítse a megdermedt ujjaimat. December volt. Még most is emlékszem a párás leheletére, ami lecsapódott az ablaküvegen. Mellettem ült és azt leste hányadik megállónál tartunk. A szinte néptelen busz lassan gurult be a következő megállóba. Egy fiatal jóképű fiú szállt fel. Zenét hallgatott. A farzsebéből próbálta előkotorászni a bérletét. Újra elindultunk. Elmerültem a gondolataimban, hogy mit fogok csinálni, ha végre hazaértünk. Vacsorát fogok főzni és elindítom majd a mosást is. Valószínűleg a lágy, kellemesen duruzsoló zene tehette és az álmos idő, mivel nem csak én viselkedtem így. Én már csak akkor tértem magamhoz, amikor éreztem, hogy magához rántott és rám hajolt. Nagy csattanás. Nem éreztem semmit. Nincs fájdalom. Kinyitottam a szememet, hogy megnézzem mi történt. Felkeltem. A busz égett, az összes ablak be volt törve és vér beterített mindent. Csak ekkor láttam meg őt, aki karjaival még mindig védelmezően borult rám. Hátában egy nagy üvegdarabbal terült el a földön. A fiatal fiú is és a sofőr a jármű első felében voltak, amin már eluralkodtak a lángok. Égett hús és füst szag terjengett. Egy mentő szirénáját hallottam. Láttam amint kiszállnak többen a kocsiból és a túlélőket keresik. Észrevettek. Az utolsó emlékem, hogy a szorításából próbáltak kihámozni.

Szeretlek… - leheltem utoljára, mert a mellkasomba álló vasrúd átszúrta a szívemet. Meghaltam.

Címkék: novella

Tó menti séta

2011.06.06. - Dosi Szólj hozzá!

  

- Nézz a lábad elé! – kiabáltam nevetve Benjáminnak, aki majdnem belelépett egy lyukba futás közben. Ki voltam tikkadva. A szél össze-vissza fújta kiengedett hajamat. Gyönyörű volt az idő. Csodálatos tavaszi napsütés kápráztatott el bennünket, mikor a tóhoz értünk. Beni megfogta a kezemet és lehúzott maga mellé a fűbe. Ennél szebb évfordulós ajándékot még nem kaptam, bár lehetőségem sem volt rá, hiszen ez volt az első. Hihetetlen gyorsan telt el ez az év.

-  Beni – suttogtam a fülébe – köszönöm. Ez csodálatos. – mondtam.

-  Szívesen. Annak, akit szeretek bármit kérjen is, megteszem. – mondta miután homlokon csókolt.

-  Ó! Szóval akkor ez egy vallomás volt? – kérdeztem huncutul miközben lassan a nyaka köré fontam a karjaimat. Észrevette a szándékomat, erre megfogott és maga alá gyűrt. Gyönyörű, meleg barna szemei csalfán méregettek engem, várva a reakciómat.

-  Persze, hogy szeretlek és remélem, hogy ez kölcsönös, bár elég fura lenne, ha éppen most akarnád közölni, egy év után, hogy meguntál. – mosolygott rám, de már meg is bánta. Lehervadt ajkairól a mosoly, mert könnyeimmel kellett farkasszemet néznie. Nem tudtam mit tenni. Nedves szemekkel néztem rá. Meg sem tudtam szólalni.

-  Lili! Mi a baj? – kérdezte, és letörölte az arcomról legördülő könnycseppeket, melyek a fűben landoltak s harmatként csillogtatta meg a nap sugaraival.

-  Úgy szeretlek, mint eddig még senkit! Nem akartam ezt tenni, és tudom, hogy ez nem segít, de már megbántam. Nem tudom mi ütött belém. Van valaki más rajtad kívül és őt is szeretem. Nem akarom, hogy ez neked furcsa legyen, vagy rossz, de nem tudom, hogyan könnyíthetném meg neked. – mondtam.

Borzasztó volt érezni, hogy a levegő egyre fagyosabb lett köztünk, pedig a nap sugarai rajtunk pihentették fáradt tagjaikat.

-  Tudom, miről beszélsz, és én megértem.– vágta rá, azzal legördült rólam, és mellém ült. Úgy nézett rám, mint aki meg sem hallotta, amit az előbb mondtam, és ez elég meglepő volt ahhoz képest, amit vártam. A könnyeimet elmorzsolva döbbenten néztem rá, hiszen honnan tudná, hogy értettem az előbbit, de mielőtt még megkérdezhettem volna közbevágott.

-  Figyelj! Tudom, hogy neked nem könnyű választanod köztem és Betti között, de tudd, hogy én mindig melletted leszek. Igen, tudom, hogy nem csak a férfiakhoz vonzódsz, de megértem. Nem akarom azt, hogy döntened kelljen. Nem akarom, hogy emiatt kettészakadj, de azt sem, hogy boldogtalan legyél. Szeretlek. – mondta, majd egy hirtelen mozdulattal az ölébe húzott és átölelt. Akkor már nem láttam az arcát, mert újra zokogásban törtem ki. Az átnedvesedett ingénél fogva még közelebb húztam magamhoz és tovább sírtam, mígnem végül elfogytak a könnyeim.

-  Sajnálom, és köszönöm. – hebegtem.

-  Ne, semmit ne köszönj, hiszen én tartozom köszönettel, amiért vetted a bátorságot és elmondtad nekem. Ha volna egy kívánságom akkor az biztos az lenne, hogy te örökké boldogan élj, mert fontos vagy nekem. El sem hiszed, hogy mennyire. – szomorúan, de mosolyogva nézett rám. Lehet, hogy csak a lemenő nap sugarai, vagy a délibáb játszott az arcán, de egy könnycseppet láttam megcsillanni szeme sarkában. A horizonton már nem látszódott a nap, viszont a felhőkön vörös és rózsaszín árnyak húzódtak. Ennek a napnak az utolsó hírnökei is lassan aludni térnek, s nekünk is indulni kellett volna.

-  Ideje mennünk. – mondta, majd még egy utolsó csókot nyomott a homlokomra, ám ekkor egy hirtelen hangra lettünk figyelmesek.

-  Beni? – hangzott egy magas női hang. – Mit keresel te itt? Megkérdeztem a szobatársadat, aki azt mondta, hogy ide jöttél és nem egyedül. Elárulod, hogy ki ez a csaj? – kérdezte ismét a zavaróan magas hangján. Szőke hajjal, izzó kék szemekkel, és elég nagy mellekkel rendelkezett a 19 év körüli lány.

-  Benjámin? Ki ez az ismerősöd? – kérdeztem, de nem kaptam választ. Kibújt az ölelésemből, majd felpattant, és otthagyott, hogy a körülményeket tisztázza.

-  Mi az, hogy ismerős? Én a barátnője vagyok szivi, de te még mindig nem tudni, hogy ki vagy és hogy mit kerestél az én pasim szájában, mert nem hiszem, hogy ott hagytad volna el az agyadat. – vágta hozzám, majd Benihez fordult. Köpni, nyelni nem tudtam, pedig ez a csaj megérdemelt volna egy-két köpetet az arca közepére. A lélegzetem is elállt. Nem bírtam felfogni, hogy épp most mondta Ben, hogy mennyire szeret, és nem hagy cserben. Hogy tudta ezt tenni? Legalább elmondta volna az igazat, de nem. Ő hallgatott. Hogy lehet valaki ilyen aljas? Most már legalább értem, hogy miért látszott olyan őszintének, amikor azt mondta megérti a helyzetemet. Újra a könnyeimmel küszködtem.

-  Szóval Ben akkor mi folyik itt? Miért ölelgetted azt a lányt? – tette fel azt a kérdést, amire én is nagyon kíváncsi voltam.

-  Hát… az úgy volt, hogy… szóval ne értsd félre mi csak régi barátok vagyunk. Nem tettünk semmi rosszat, csak megvigasztaltam, mert nagyon szomorú volt a kapcsolata miatt, ami nem jött össze neki. – hazudta a képébe a látszólag teljesen naiv lánynak.

-  Szegénykém ez komoly? De tudom azokat sajnálni, akiknek nincs olyan jó képességük a férfifogás területén, mint nekem. Nos, akkor minden rendben. Nem akartam megzavarni a komoly társalgást. Odébb megvárlak. Szia. – köszönt el tőlem, majd teljes nyugalommal arrébbsétált. Még mindig nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott tátott szájjal, patakzó könnyekkel és éppen megpróbáltam felfogni a történteket.

-  Hát… nem is tudom, mit mondhatnék. A sors iróniája, hogy őt is Bettinek hívják. – mondta egyáltalán nem titkolva, hogy milyen jót mulat a dolgon, de ez nekem már sok volt. Végre magamhoz tértem a révületből.

-  Tudod, igazából én… - mondta volna tovább, de félbeszakítottam. A pofon nyoma égetően vörös nyomot hagyott. A meglepetéstől meghátrált egy kicsit. Nem hitte, hogy képes voltam megtenni, amit már rég meg kellett volna.

-  Nos… Örültem. – csak ennyit mondott, majd sarkon fordult, és leszegett fejjel odébb állt. Én még mindig a pofon hevében, könnyektől ázottan ziháltam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ez történt, ám lassan a tudatomba férkőzött a gondolat, ami gyorsan ténnyé változott, hogy ezt most megérdemeltem. 

Címkék: novella

Várakozás

2011.06.06. - Dosi Szólj hozzá!

   

 Éppen a kávézó előtt ültem. Az emberek ide-oda sétáltak a passzázsban. Volt, hogy kerékpárosok is szembekerültek a járókelőkkel. A kávézóban a fesztelenül beszélgetők iszogatták kávéjukat, miközben egy-két magányos ürge az aznapi újságot böngészte. Őt várom. Mindig csak őt, és mindig ugyanott. Lehetetlen, hogy ne gondoljak rá. Néha a sétálók közt a hangját vélem hallani, de mikor a hang gazdájára pillantok, csalódnom kell. 3 éve, 6 hónapja, és 14 napja minden egyes nap itt ülök. A kis kávézó előtt iszogatom a kávémat és várom, hogy végre odajöjjön ő és azt mondja: Bocsáss meg, hogy késtem. Rendeltél már? Hiányzik a szemének fürkésző pillantása és finom, de mégis erős kezének szorítása. Emlékszem arra a napra, amikor itt hagyott, ennek a kávézónak a küszöbén. Emlékszem mikor azt mondta elmegy, de még viszontlátjuk egymást. Nem gondoltam, hogy ezt ilyen hosszú távúra tervezi. Sokáig voltam magam alatt emiatt, de az idő sok mindent begyógyít és vigasztalást nyújt. Kérdezhetnék, hogy miért nem adtam fel, hogy miért nem felejtem el. Nos, ez nem megy olyan könnyen azzal, akit szeretünk.  Ezalatt a pár év alatt megtanultam megbocsátani és elfogadni a tényt, hogy elment és egyhamar nem jön vissza. Egészen múlthét keddig, amikor is váratlanul kaptam egy képeslapot. Csendben és óvatosan lapult a postaládámban, mintha nem akarná, hogy észrevegyem. A szívem majd kiugrott, mikor megláttam a Bécs nevezetességeit ábrázoló lap hátulján a kézírást. Ő írta.

 

Eszter!

Jelenleg Bécsben vagyok, de jövő héten, azaz március 19-én, Magyarországra érkezem. Remélem még szívesen látsz és találkoznál velem. Fontos közlendőm van veled. Találkozzunk háromkor a Monedala kávézó előtt, ahol minden megváltozott. 

Hamarosan ölel: P. Bence  

Alig tudtam levegőhöz jutni az olvasottaktól. A könnyeimtől elmosódó betűk, most hatalmas tintapacákká nőttek és olvashatatlanná tették a levelet. Visszagondolva, kár volt ennyire elérzékenyülnöm, mert többször is szerettem volna még elolvasni, újra és újra, hogy átjárjon az a bizonyos érzés. Most itt ülök, három óra elmúlt és még mindig nem jött senki. A sétálók egyre többen vannak. Gyerekek, egy kutya és elhaló zene hangjait hallani, a cigarettafüst pedig az orromat izgatja. Nem csak az orrom, de teljes lényem izgatott. Hiába próbálok uralkodni érzelmeimen, a lábammal idegesen ütöm a kávézóból kiszűrődő halk zenének a ritmusát. Az órámra pillantok olykor-olykor és igyekszem a tömeget nézni, hátha megpillantom. A kávézó előtti kis teraszon ülök az asztaloknál, hogy ha jön, itt egyből észrevegyen.

- Már négy óra és megittam a kávém. Nem érdekel. Elmegyek, és nem jövök vissza ide többé. El kell felejtenem. Nem hiszem el, hogy 3 év kellett, hogy felfogjam, hogy nem kellek neki, hogy nem szeret. Ostoba vagyok. Felveszem a kabátom és már megyek is. – gondoltam magamban, ám ekkor hirtelen valaki a hátam mögül megfogta a vállamat.

- Nem merek hátranézni. Mit tegyek? Biztosan ő az. Megmondom neki, hogy mit gondolok, hogy mit érzek. Igen! Ezt fogom tenni.

Éreztem, hogy a kéz lecsúszik a vállamról, ezért gyorsan megfordultam. Mélyen a szemébe néztem az eddig mögöttem álló embernek.

- Hölgyem! Itt a számla. Háromszázkilencven forintot szeretnék kérni. – mondta a pincér, aki kissé kétkedve nézett rám, de nem látott mást, csak egy megtört nőt.

 

Címkék: novella

8 perc

2011.06.06. - Dosi Szólj hozzá!

    8 perc. Ennyi van még hátra. Ki tudja miért, de nem aggódom e miatt. Nem értem, hogy ez miért nem kavar fel. Jó lenne tudni, más mit tenne a helyemben. Vajon odamenjek, rohanjak, ordítsak? Miért? Ha kedvem lenne hozzá, már megettem volna. De mégis valamit tennem kell. Nem is tudnék tenni semmit. Itt fekszem letaglózva, kikötözve, de nem teszek semmit. Nem félek. Furcsa. Minden mintha megállt volna. Már csak 5 perc. Érzem. Miért pont én? Rosszul csináltam valamit? Nem tudom, bár már mindegy is. 4 perc. Kellek én neki egyáltalán? Nem is szeret senki. Ha szeretnének, megkerestek volna. Nincs itt senki. Még 3 perc. De lehet, hogy visszajön egy… egy… valaki. Bárki. 2 perc van hátra. Kezdek félni. Egyre gyorsabban próbál verni a szívem. Ütemes kattogás. Egy-kettő. 1 perc. Felgyorsult minden. Félek. Szeretném ha… 

Címkék: novella