- Nézz a lábad elé! – kiabáltam nevetve Benjáminnak, aki majdnem belelépett egy lyukba futás közben. Ki voltam tikkadva. A szél össze-vissza fújta kiengedett hajamat. Gyönyörű volt az idő. Csodálatos tavaszi napsütés kápráztatott el bennünket, mikor a tóhoz értünk. Beni megfogta a kezemet és lehúzott maga mellé a fűbe. Ennél szebb évfordulós ajándékot még nem kaptam, bár lehetőségem sem volt rá, hiszen ez volt az első. Hihetetlen gyorsan telt el ez az év.
- Beni – suttogtam a fülébe – köszönöm. Ez csodálatos. – mondtam.
- Szívesen. Annak, akit szeretek bármit kérjen is, megteszem. – mondta miután homlokon csókolt.
- Ó! Szóval akkor ez egy vallomás volt? – kérdeztem huncutul miközben lassan a nyaka köré fontam a karjaimat. Észrevette a szándékomat, erre megfogott és maga alá gyűrt. Gyönyörű, meleg barna szemei csalfán méregettek engem, várva a reakciómat.
- Persze, hogy szeretlek és remélem, hogy ez kölcsönös, bár elég fura lenne, ha éppen most akarnád közölni, egy év után, hogy meguntál. – mosolygott rám, de már meg is bánta. Lehervadt ajkairól a mosoly, mert könnyeimmel kellett farkasszemet néznie. Nem tudtam mit tenni. Nedves szemekkel néztem rá. Meg sem tudtam szólalni.
- Lili! Mi a baj? – kérdezte, és letörölte az arcomról legördülő könnycseppeket, melyek a fűben landoltak s harmatként csillogtatta meg a nap sugaraival.
- Úgy szeretlek, mint eddig még senkit! Nem akartam ezt tenni, és tudom, hogy ez nem segít, de már megbántam. Nem tudom mi ütött belém. Van valaki más rajtad kívül és őt is szeretem. Nem akarom, hogy ez neked furcsa legyen, vagy rossz, de nem tudom, hogyan könnyíthetném meg neked. – mondtam.
Borzasztó volt érezni, hogy a levegő egyre fagyosabb lett köztünk, pedig a nap sugarai rajtunk pihentették fáradt tagjaikat.
- Tudom, miről beszélsz, és én megértem.– vágta rá, azzal legördült rólam, és mellém ült. Úgy nézett rám, mint aki meg sem hallotta, amit az előbb mondtam, és ez elég meglepő volt ahhoz képest, amit vártam. A könnyeimet elmorzsolva döbbenten néztem rá, hiszen honnan tudná, hogy értettem az előbbit, de mielőtt még megkérdezhettem volna közbevágott.
- Figyelj! Tudom, hogy neked nem könnyű választanod köztem és Betti között, de tudd, hogy én mindig melletted leszek. Igen, tudom, hogy nem csak a férfiakhoz vonzódsz, de megértem. Nem akarom azt, hogy döntened kelljen. Nem akarom, hogy emiatt kettészakadj, de azt sem, hogy boldogtalan legyél. Szeretlek. – mondta, majd egy hirtelen mozdulattal az ölébe húzott és átölelt. Akkor már nem láttam az arcát, mert újra zokogásban törtem ki. Az átnedvesedett ingénél fogva még közelebb húztam magamhoz és tovább sírtam, mígnem végül elfogytak a könnyeim.
- Sajnálom, és köszönöm. – hebegtem.
- Ne, semmit ne köszönj, hiszen én tartozom köszönettel, amiért vetted a bátorságot és elmondtad nekem. Ha volna egy kívánságom akkor az biztos az lenne, hogy te örökké boldogan élj, mert fontos vagy nekem. El sem hiszed, hogy mennyire. – szomorúan, de mosolyogva nézett rám. Lehet, hogy csak a lemenő nap sugarai, vagy a délibáb játszott az arcán, de egy könnycseppet láttam megcsillanni szeme sarkában. A horizonton már nem látszódott a nap, viszont a felhőkön vörös és rózsaszín árnyak húzódtak. Ennek a napnak az utolsó hírnökei is lassan aludni térnek, s nekünk is indulni kellett volna.
- Ideje mennünk. – mondta, majd még egy utolsó csókot nyomott a homlokomra, ám ekkor egy hirtelen hangra lettünk figyelmesek.
- Beni? – hangzott egy magas női hang. – Mit keresel te itt? Megkérdeztem a szobatársadat, aki azt mondta, hogy ide jöttél és nem egyedül. Elárulod, hogy ki ez a csaj? – kérdezte ismét a zavaróan magas hangján. Szőke hajjal, izzó kék szemekkel, és elég nagy mellekkel rendelkezett a 19 év körüli lány.
- Benjámin? Ki ez az ismerősöd? – kérdeztem, de nem kaptam választ. Kibújt az ölelésemből, majd felpattant, és otthagyott, hogy a körülményeket tisztázza.
- Mi az, hogy ismerős? Én a barátnője vagyok szivi, de te még mindig nem tudni, hogy ki vagy és hogy mit kerestél az én pasim szájában, mert nem hiszem, hogy ott hagytad volna el az agyadat. – vágta hozzám, majd Benihez fordult. Köpni, nyelni nem tudtam, pedig ez a csaj megérdemelt volna egy-két köpetet az arca közepére. A lélegzetem is elállt. Nem bírtam felfogni, hogy épp most mondta Ben, hogy mennyire szeret, és nem hagy cserben. Hogy tudta ezt tenni? Legalább elmondta volna az igazat, de nem. Ő hallgatott. Hogy lehet valaki ilyen aljas? Most már legalább értem, hogy miért látszott olyan őszintének, amikor azt mondta megérti a helyzetemet. Újra a könnyeimmel küszködtem.
- Szóval Ben akkor mi folyik itt? Miért ölelgetted azt a lányt? – tette fel azt a kérdést, amire én is nagyon kíváncsi voltam.
- Hát… az úgy volt, hogy… szóval ne értsd félre mi csak régi barátok vagyunk. Nem tettünk semmi rosszat, csak megvigasztaltam, mert nagyon szomorú volt a kapcsolata miatt, ami nem jött össze neki. – hazudta a képébe a látszólag teljesen naiv lánynak.
- Szegénykém ez komoly? De tudom azokat sajnálni, akiknek nincs olyan jó képességük a férfifogás területén, mint nekem. Nos, akkor minden rendben. Nem akartam megzavarni a komoly társalgást. Odébb megvárlak. Szia. – köszönt el tőlem, majd teljes nyugalommal arrébbsétált. Még mindig nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott tátott szájjal, patakzó könnyekkel és éppen megpróbáltam felfogni a történteket.
- Hát… nem is tudom, mit mondhatnék. A sors iróniája, hogy őt is Bettinek hívják. – mondta egyáltalán nem titkolva, hogy milyen jót mulat a dolgon, de ez nekem már sok volt. Végre magamhoz tértem a révületből.
- Tudod, igazából én… - mondta volna tovább, de félbeszakítottam. A pofon nyoma égetően vörös nyomot hagyott. A meglepetéstől meghátrált egy kicsit. Nem hitte, hogy képes voltam megtenni, amit már rég meg kellett volna.
- Nos… Örültem. – csak ennyit mondott, majd sarkon fordult, és leszegett fejjel odébb állt. Én még mindig a pofon hevében, könnyektől ázottan ziháltam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ez történt, ám lassan a tudatomba férkőzött a gondolat, ami gyorsan ténnyé változott, hogy ezt most megérdemeltem.