Nincs rajtam kesztyű. Egyébként is fázik a kezem. Kulcsoljam össze, vagy rakjam egymásra? Mit csináljak, hiszen ez a megszokott? Ez van, szokj hozzá! – gondoltam.
Add már ide! – szólt, majd a kezeim után nyúlt, hogy felmelegítse a megdermedt ujjaimat. December volt. Még most is emlékszem a párás leheletére, ami lecsapódott az ablaküvegen. Mellettem ült és azt leste hányadik megállónál tartunk. A szinte néptelen busz lassan gurult be a következő megállóba. Egy fiatal jóképű fiú szállt fel. Zenét hallgatott. A farzsebéből próbálta előkotorászni a bérletét. Újra elindultunk. Elmerültem a gondolataimban, hogy mit fogok csinálni, ha végre hazaértünk. Vacsorát fogok főzni és elindítom majd a mosást is. Valószínűleg a lágy, kellemesen duruzsoló zene tehette és az álmos idő, mivel nem csak én viselkedtem így. Én már csak akkor tértem magamhoz, amikor éreztem, hogy magához rántott és rám hajolt. Nagy csattanás. Nem éreztem semmit. Nincs fájdalom. Kinyitottam a szememet, hogy megnézzem mi történt. Felkeltem. A busz égett, az összes ablak be volt törve és vér beterített mindent. Csak ekkor láttam meg őt, aki karjaival még mindig védelmezően borult rám. Hátában egy nagy üvegdarabbal terült el a földön. A fiatal fiú is és a sofőr a jármű első felében voltak, amin már eluralkodtak a lángok. Égett hús és füst szag terjengett. Egy mentő szirénáját hallottam. Láttam amint kiszállnak többen a kocsiból és a túlélőket keresik. Észrevettek. Az utolsó emlékem, hogy a szorításából próbáltak kihámozni.
Szeretlek… - leheltem utoljára, mert a mellkasomba álló vasrúd átszúrta a szívemet. Meghaltam.